Kegyes halál

A felelősség szorításában

2010-02-20T08:02:00.000+01:00

Nemcsak az orvosoknak, hanem az egész társadalomnak is szembesülnie kell az eutanázia problémájával

A felelősség szorításában

FELDOLGOZÁS

Óriási nyomás nehezedik a tudomány és a társadalom részérõl az orvosokra, mivel a gyógyítás és az aktív-passzív eutanázia határterületén kell dolgozniuk – írta évekkel ezelõtt Polcz Alaine. Véleménye szerint nemcsak az orvosnak, hanem a társadalomnak is szembesülnie kell ezzel a problémával. Föl kell mérni a döntés felelõsségét, a hatásokat. "Egyre sürgetõbbnek látszik, hogy a társadalom ne hagyja magára az orvost a felelõsségnek eddig nem ismert szorításában" – figyelmeztet.

Polcz Alaine gondolatai (Halál iskolája, Magvetõ kiadó, Gyorsuló idõ – 1989) 12 évvel ezelõtt jelentek meg. Ami már akkor is sürgetõnek látszott, az ma fokozottan az, hiszen a kérdés nem oldódott meg. Magyarországon az egészségügyi törvény ugyan tartalmaz a betegek önrendelkezési jogával és az ellátás visszautasításának lehetõségével kapcsolatos paragrafusokat, de e rendelkezések nem jelentik egyértelmûen a passzív eutanázia legalizálását. Az aktív beavatkozást pedig sehol sem említik. De mit is jelent maga a szó, illetve mi a szinte kivétel nélkül mindenkit állásfoglalásra, érzelmi megnyilvánulásra, pozitív vagy negatív ítéletre késztetõ erkölcsi, jogi probléma lényege?

Az eutanázia, a "kegyes halál" (görög szó – jelentése jó halál) meghatározása: "eutanáziának minõsül, ha az orvos a gyógyíthatatlan betegét a halálba segíti, életfenntartó beavatkozásokat megszüntet, illetve elmulaszt". Ez történhet a beteg kérésére (önkéntes eutanázia) és beleegyezése nélkül, ha már nincs megkérdezhetõ állapotban (nem önkéntes eutanázia). Megkülönböztetnek még aktív és passzív eutanáziát: passzív eutanázia esetén az orvos a beteget például nem éleszti újra, illetve beszünteti életfenntartó kezelését (lekapcsolja a lélegeztetõgéprõl), s ezzel engedi meghalni. Aktív eutanázia esetén az orvos például halálos injekciót ad az öntudatlan haldoklónak. Az is elõfordul, hogy az orvos segítõ kezet nyújt a beteg öngyilkosságához, például átadja az ehhez szükséges szert.

A gyógyíthatatlan betegekben és hozzátartozóikban gyakran felvetõdik a kérdés: hogyan lehet elviselhetõvé tenni a halált? Errõl – nem sokkal halála elõtt – Francois Mitterrand volt francia köztársasági elnök így írt: "Olyan világban élünk, amely megrémül és elfordul e kérdéstõl. Elõttünk számos civilizáció szembenézett a halállal. A közösségnek, az egyénnek is megrajzolták az átmenet útját. Felmagasztosították a lezáruló sorsot, értelmet adtak neki. A halálhoz való viszony talán sohasem volt ily sivár, mint korunk szellemi sivatagában, ahol a létsóvár ember mintha kiküszöbölné a rejtélyt. Nem tudja, hogy egy pótolhatatlan forrás kútfõjét apasztja el ezzel."

Még keményebb kérdés, fel lehet-e készülni a halálra? És fõleg: elfogadhatjuk-e valakitõl azt, hogy már nem tudja tûrni a szenvedést – inkább a halált választja? Dönthet-e az orvos életrõl és halálról? Hogyan egyeztethetõ össze az eutanázia a hippokratészi esküvel?

Itt nem az a kérdés, hogy az érintett élõlény személynek minõsül-e (mint az abortusznál), hanem az, hogy az alkotmányban rögzített élethez való jog és az ember önrendelkezési joga jelentheti-e azt, hogy a saját élete (halála) felõl nyilatkozhat, bizonyos feltételek között kérheti-e saját halálának elõidézését. A keresztény álláspont erre nemmel válaszol, a felvilágosult liberalizmus igent mond. Külföldön – és ma már Magyarországon is – az eutanáziával kapcsolatban számos szervezet pártolja, támogatja a liberálisabb törvény megalkotásának gondolatát. A társadalom azonban megosztott e kérdés megítélésében és egy esetlegesen elfogadott jogszabály alkalmazásában.
A hollandok döntése fontos üzenet. Ahogy Els Borst holland egészségügyi miniszter kommentálta az eutanázia engedélyezését kimondó törvény megszületését: "Az élet befejezése van annyira komoly dolog, hogy megérdemelje a nyíltságot."

Forrás: Új Szó - Szlovákiai Magyar Napilap

Kíra halála

2010-01-28T08:22:00.004+01:00

Augusztusban írtunk itt Kíráról, a 2 éves kislányról és megrendítő történetéről.

Azóta sajnos szomorú események történtek.

Kíráról december 27-én reggel lecsúszott a gégecső amin keresztül kapja az oxigént, a szaturáció mérő gép nem volt bekapcsolva, valamint a lélegeztetőgép nem adott éles riasztást. A nővérek reggel 7-kor váltották egymást, a szülők kb. 9-kor szoktak bemenni. Ilyenkor nincs rákapcsolva egyik gép sem mivel a szülők ott vannak. Ám most előbb vették le róla a gépeket mint ahogy a szülők beértek. Hangot nem tud adni csak ha a lélegeztetőgép a levegőt éppen befújja. Kb. 15 percig nem kapott levegőt mire észrevették, újraélesztették de Kíra sajnos kómába esett. Állapota egyre rosszabb lett. Már az alapvető minimum reflexei sem voltak meg. Egy orvosokból álló bizottság 29-n agyhalottnak nyilvánította.

Egy jogszabály miatt nem kaphatta a gyógyszereit (mert agyhalott), emiatt agyi ödémája lett már 1 mm hely sem volt a kis koponyájában, türemkedett lefelé és fokozatosan hűlt ki a kis teste… Szülei mindent megpróbáltak, hogy a gyógyszereit tovább kapja de nem lehetett. Tehát emberi mulasztás miatt következett be ez a szörnyű tragédia. Az orvosok sajnos nem láttak esélyt a felépülésre. :’( Kírát most csak a lélegeztetőgép tartotta életben és csak a kis szívén múlott mennyi ideig… A szülők kérésére a lélegeztetőgépen maradhat.

Leírhatatlan volt a düh és a szomorúság…. A szülők már az összeomlás szélén állnak. Perelni akarnak és nem a pénz miatt akarják. Egyszerűen nem akarják, hogy dolgozhasson tovább az az ember aki ezért felelős. Az dühíti őket a legjobban, hogy más hibájából történt ez. Hogy mennyit küzdött Kíra az életben maradásért és más a gondatlanságával mi mindent tett tönkre… egyébként még megjegyezném, hogy egyetlen nővérben sem volt még annyi gerinc sem, hogy a szülők elé álljon, hogy: tudom, hogy semmit nem ér egy bocsánatkérés de mégis ez a minimum…. A pécsi klinikáról van szó.

A szülők azt mondják, ha Kíra szervezete „magától” ezt csinálja elfogadják… de ezt nem lehet.

2010. Január 11.-én 11:25-perckor dobbant Kíra szíve utoljára.
Sajnos nem bírta tovább a küzdelmet.

33 Cfok volt már a testhőmérséklete. Nem bírt megemészteni semmit. Amit megevett mind kijött vagy még több is.

Leállt a veséje, az utolsó napon nem jött ki vizelet sem ezért nagyon elkezdett püffedni.

Az arca a legjobban, ödémásodott már. Egyre jobban deformálódott a kis arca és a doki azt mondta ez már csak rosszabb lesz.

Ezért szülei úgy döntöttek, lekapcsolják a gépről. Iszonyú nagy fájdalom ez nekik. Rettenetesen ki vannak borulva. Szerintem ez teljesen érthető. Annyira küzdöttek a legvégsőkig. Pedig az utolsó napon javulást mutatott már.

A legszomorúbb az egészben az, hogy más hibájából történt.

Ha (jobban) figyelnek rá még ma is élhetne és talán idén össze is jött volna a műtét ára és talán teljes értékű életet élhetne, még ha tolókocsiban is, de épp ésszel élhetne…

A legszörnyűbb az, hogy sajnos rengeteg ilyen beteg gyerek van… ez „csak egy kislány” kálváriája…

2010. 01. 23.–án szombaton kísérték Kírát utolsó útjára a Dunafalvai köztemetőben. Kíra apukája azt mondta nagyon szép volt és rengetegen voltak.

- Köszönet SK-nak, hogy ezekben a nehéz órákban is gondolt arra, hogy megírja a történetet!

Öngyilkosok kézikönyve

2010-01-13T09:32:00.000+01:00

Az Egyesült Államokban minap megjelent egy kézikönyv, amely nem kis megdöbbenést keltve azt taglalja, hogyan lehetünk fájdalom nélkül öngyilkosok. A piacra dobott 41.000 példányt valósággal elkapkodták, a kiadó további 60.000 példány utánnyomására kényszerül a nagy érdeklődés miatt. Soha nem látott siker Amerikában.

A Final Exit (Végső kiút) című könyv szerzője Derek Humprey, egy Oregon állambeli intézet igazgatója. A National Hemlock Society azt a célt tűzte ki, hogy "segítséget nyújtson a végső stádiumban lévő gyógyíthatatlan betegek aktív és passzív önkéntes euthanáziájához".

A Final Exit igen világosan fogalmaz. Tartalmaz olyan táblázatokat, amelyek 18 gyógyszer halálos adagjait ismertetik, elemzi a cián hatását, elmagyarázza a különbséget a műanyag zacskó és a kipufogógáz okozta fulladásos halál között. Figyelme még arra is kiterjed, hogy betegei mivel vegyék be a halálos adag gyógyszert, nehogy kihányják vagy elveszítsék eszméletüket, mielőtt a megfelelő mennyiségű gyógyszert elfogyasztanák. Humprey szerint a könyv semmi újat nem tartalmaz, a benne leírtakat az emberek már mind megvalósították a gyakorlatban. Szerinte az "orvostudománynak nemcsak az életbe történő belépéskor, de az életből távozáskor is segítséget kell nyújtania az embernek". Ő maga nyíltan hangoztatja, hogy három embernek nyújtott segítséget ahhoz, hogy "méltósággal" távozzék az életből, miután gyógyulására már nem volt lehetőség.

Kik vásárolják Humprey könyvét? A könyvesboltok tapasztalatai szerint az idős emberek, a szociális-egészségügyi szolgálatok munkatársai, valamint gyógyíthatatlan betegek. A kritikusok véleménye szerint a könyv öngyilkosságra bátoríthatja fel a labilis idegzetű embereket. Humprey szerint a könyv nem könnyítette meg az öngyilkosságot, csupán biztosabbá tette.

Forrás: G-Portál

Köszönjük A-nak.

Felkavaró eutanáziakampány

2009-12-28T08:36:00.000+01:00

Bár semmiképpen sem utasítanám el csípőből az eutanázia gondolatát, nem szeretnék állást foglalni ebben a kérdésben. Nem érzem hozzá magam elég tájékozottnak, és szerencsére személyes tapasztalatom sincsen e téren. Ezért inább csak közreadnám azt a kampányt, amelyet a Dignitydeath csoport készített azért, hogy felhívja a figyelmet erre a problémára. Mivel ez egy full szövegalapú kampány, az angolul nem beszélők kedvéért leírom, mi olvasható a kis emlékplaketteken, amelyeket köztéri padokra szereltek fel.

Az egyiken Rosa Maria Alendére emlékeznek, elmesélve, hogy 5 teljes évig tartották életben több százezer dolláros költséggel, amit akár a halálát okozó, gyógyíthatatlan betegség elleni küzdelemre is fordíthattak volna.

A másik plaketten még ennél is provokatívabban fogalmaznak, és Kathleen Mandel esteét elevenítik fel, akinek szervezetét 32 évesen a Lou Gehrig kór támadta meg, hogy izmait egyenként eméssze fel, míg végül teljesen megbénult a torka, aminek következtében gyakorlatilag megfulladt, miközben végig öntudatánál volt.

Képek forrása: http://adsoftheworld.com/taxonomy/brand/dignity_in_death

Forrás: http://addict.blog.hu/2009/12/14/felkavaro_eutanazia_melletti_reklam

Téves diagnózis 2

2009-12-10T09:54:00.000+01:00

1988-ben Jan Grzebski lengyel vasúti munkás vonat elé zuhant, orvosai kómát állapítottak meg nála. 2007-ben tért magához, csak ekkor értesült róla, hogy a vasfüggöny leomlott, valamint arról is, hogy kórházi kezelése óta 11 unokája született. Az orvosok csak ekkor jöttek rá, hogy mindvégig tudatánál volt.

Az arkansasi Terry Wallis 1984-ben szenvedett közúti balesetet. 19 évvel később ébredt fel, eddigre elhagyta a felesége, és heves jogi vita alakult ki törvényes gyámjának személyéről. Amikor magához tért, édesanyja ott ült mellette, akit Wallis mindenféle probléma nélkül felismert.

Patricia White Bull negyedik gyermeke születésekor esett kómába, s 16 évet töltött vegetatív állapotban. Alaposan ráijesztett az őt kezelő nővérre, amikor az ágyát rendezgetve, a másfél évtizedig öntudatlan nő rákiáltott: "ne csinálja ezt!"

Mark Newton 1996-ban vesztette el az eszméletét, mivel túl gyorsan emelkedett a felszínre búvárkodás után. Az orvosok agyhalottnak nyilvánították és azt javasolták, hogy kapcsolják le a férfit életben tartó gépeket. Édesanyja elutasította ezt a lehetőséget, Newton pedig hat hónap elteltével magához tért. Saját elmondása szerint végig tudatában volt a körülötte történő eseményeknek, azonban nem tudott kommunikálni a külvilággal.

Forrás: http://www.lifenetwork.hu/lifenetwork/20091124-23-even-at-tudatanal-volt-egy-belga-ferfi-akit-komaskent.html

Téves diagnózis 1

2009-12-04T09:57:00.000+01:00

23 éven át némán sikított a kómásként kezelt férfi

Több mint két évtizedet töltött bezárva a saját testébe a belga férfi, akiről azt hitték, kómában van. Hallotta a látogatók beszélgetéseit, emlékezik, mi történt vele és hogyan próbált menekülni az élve eltemetéstől. Mint szakértőinktől megtudtuk, az eset véletlenül sem egyedülálló, megvan az esély a hibás diagnózisra, a jog ezeket csak akkor kezeli egyértelmű műhibaként, ha a vizsgálati protokol valamely részét kihagyják. Az eset kapcsán kiújult a vita a vegetatív állapotúként diagnosztizált emberek rendszeres felülvizsgálatáról és az eutanáziáról.

"Sikítani próbáltam, de semmi sem hallatszott belőle" - felelte Houben az RTBF belga rádiónak írt nyilatkozatában. "Eleinte dühös voltam, belül tomboltam, majd megtanultam így élni. Sokat meditáltam, álmodoztam, néha korábbi emlékeimbe kapaszkodva, néha egy teljesen más létezést képzeltem el."

Houben 20 évesen, egyetemi hallgatóként szenvedett majdnem halálos autóbalesetet, teljesen lebénult. Az orvosok a nemzetközileg is használt Glasgow Kóma Skála felhasználásával diagnosztizálták a férfit, akit öntudatlannak nyilvánítottak. Többször újra megvizsgálták, az eredmény azonban minden esetben ugyanez volt. Houben saját teste börtönében tehetetlenül figyelte, ahogy az orvosok és nővérek körülállják az ágyát a napi vizitek során, vagy, ahogy édesanyja elmesélte neki, amikor édesapja meghalt. Azonban semmit sem tehetett, képtelen volt kommunikálni a külvilággal, nem tudta mozgatni a fejét, sőt, még sírni sem.

"A 23 évben meditációval és álmodozással töltöttem a napjaimat. Amikor felfedezték, hogy tudatomnál vagyok, olyan volt, mintha másodszorra is megszülettem volna" - nyilatkozta a most 46 éves Rom Houben, aki egy speciális számítógép és érintőképernyő segítségével képes kommunikálni tolószékéből.

Hogyan fordulhat elő ilyen?

"Az elsődleges probléma az ilyen esetekben az lehet, hogy az adott beteg a kórházba kerülés pillanatában valóban kómában volt, de a kezelés során magához tért, bár látszólag vegetatív állapotban maradt" - magyarázta dr. Vass Mátyás, az Országos Rehabilitációs Intézet főorvosa. "Ezért különösen fontos az ilyen betegek rendszeres felülvizsgálata. Jelenleg hazánkban az a tapasztalat, hogy az otthon ápolt betegeket is viszonylag gyakran (1-3 hónap) visszahívják kontrollra. Érdemes tudni, hogy a teljesen lebénult, de magánál lévő, valamint az éber kómás beteg között igen vékony a határvonal, de kellően alapos vizsgálattal megkülönböztethető a két állapot, bár az éberséget az MR vizsgálat nem mutatja ki."

A férfi édesanyja soha nem volt hajlandó feladni a reményt, újabb és újabb vizsgálatokra vitte a lebénult férfit. Végül három éve következett be áttörés, addigra ötször járt az Egyesült Államokban, s itt hozta össze a sors Steven Laureys neurológussal, aki felfedezte, hogy Houben agya igenis életjeleket produkál. A kutató, aki a Belgiumban tevékenykedő Coma Science Group (CSG) vezetője, idén publikált egy tanulmányt a BMC Neurology című szaklapban, amelyben azt állította, hogy Houben egyike lehet azoknak a betegeknek, akiket pontatlanul diagnosztizáltak. Állítását egy speciális (PET) szkenner felhasználásával sikerült bizonyítania, miután megállapította, hogy a férfi agya csaknem teljesen ép állapotban van. Ezután az orvosok és a család megpróbáltak kitalálni egy módszert, hogy valamilyen formában képesek legyenek kommunikálni Houbennel. Először egy speciális számítógépes felületen volt képes igent vagy nemet jelezni, a lábával. Azóta, három év terápia után ma már egy érintőképernyő segítségével képes üzeneteket írni és olvasni.

A férfi állapotát úgynevezett locked-in szindrómaként azonosították, amely az alsóbbrendű agyi területek, leginkább az agytörzs területén található, hídnak nevezett terület baleseti sérülésének, vagy stroke-jának következtében alakul ki. A szindrómában szenvedők általában teljes mértékben tudatuknál vannak, érzékelik és értik a körülöttük zajló eseményeket, az idegpályák sérülése miatt azonban egyáltalán nem tudnak kommunikálni a külvilággal, a szervezetükben egyetlen akaratlagos mozgást végző izom sem engedelmeskedik.

Élvezi az életet

"Úgy kell elképzelni, mintha mozdulatlanul feküdnénk az ágyban, s sem beszélni, sem mozogni nem tudunk, azonban a tudatunk teljesen ép, és mindent értünk, ami velünk történik" - magyarázta Audrey Vanhaudenhuyse neuropszichológus, aki három éven át dolgozott Houbennel. "Az ilyen betegek rendkívüli frusztrációt élnek meg, ez az ő esetében sem volt másként."

"Soha nem felejtem el a napot, amikor rájöttek, hogy a tudatomnál vagyok" - írta Houben. "Most, hogy az emberek tudják, hogy nem vagyok halott, minél többet akarok olvasni, beszélgetni a barátaimmal a számítógépen keresztül és élvezni az életemet."

"A technológia fejlettségének köszönhetően pontosan meg tudtuk állapítani, hogy Houben a tudatánál van" - magyarázta Laureys. "Ennek ellenére azonban az elmúlt 15 évben nem változott a félrediagnosztizált esetek aránya. Másfél évtizeddel ezelőtt pedig az agyi rendellenességekkel vizsgált páciensek közel 43 százalékát hibásan minősítették vegetatív állapotúnak" - áll a CSG tanulmányában. Laureys 44, vegetatív állapotúnak nyilvánított beteget vizsgált meg azóta, s úgy találta, hogy közülük 18-an képesek voltak kommunikálni a külvilággal. "Azokat a betegeket, akiket ilyen jellegű kómával diagnosztizálnak, tízszeresen kellene megvizsgálni" - tette hozzá Laureys. "Ezenkívül folyamatos megfigyelés alatt kellene tartani őket, mivel az alváshoz hasonlóan a kómának is különböző fázisai vannak."

"Az Országos Rehabilitációs Intézetben különösen figyelünk arra, hogy a kómás beteg előtt (függetlenül attól, hogy éber vagy csukott szemű kómáról van szó) ne beszéljünk az állapotáról, ugyanis amennyiben tudatánál van az illető, a negatív impulzusok sokat ronthatnak az állapotán" - tette hozzá dr. Vass Mátyás. "Amint a beteg már szervileg stabil, tehát napi szakorvosi ellátást nem szükséges, otthoni ápolást szoktunk javasolni, főleg az ingergazdagabb környezet miatt. "

Műhiba történt-e?

Az eset kapcsán fellángoltak az orvosi és etikai kérdések a vegetatív állapotú betegek sorsáról. Négy évvel ezelőtt Egyesült Államokban nagy vihart kavart Terri Schiavo esete. A súlyos balesetben agysérülést elszenvedő nő férje hónapokig tartó jogi küzdelmet vívott Schiavo családjával, hogy eltávolíthassa az öntudatlannak nyilvánított feleségét tápláló csövet, ezáltal elősegítve természetes halálát.

"A magyar bírói gyakorlat azt veszi figyelembe, hogy az adott orvos minden indokolt és szükséges vizsgálatot elvégzett-e a helyes diagnózis felállításának érdekében" - magyarázta dr. Simon Tamás ügyvéd. "Amennyiben igen, és tévedett, akkor az ügy diagnosztikai tévedésnek számít, tehát az orvos nem vonható felelősségre. Az ügy akkor válik érdekessé, ha kiderül, hogy az adott körülmények között nem végzett el minden indokolt és szükséges vizsgálatot, tehát nem is hozta magát tévedési helyzetbe, ilyenkor fennáll a műhiba lehetősége. Valamint azt is figyelembe kell venni, hogy az elmúlt 23 évben rendelkezésre állt-e olyan diagnosztikai lehetőség, amellyel az adott orvos nem élt. A következő kérdés az, hogy a félrediagnosztizálással rontott-e a beteg gyógyulási esélyein."

Amióta felfedezték, Houben könyvet szeretne írni balesetéről és újjászületéséről. Édesanyja szerint "napról napra él, nagyon boldog, és nem veszítette el humorérzékét sem, kifejezetten szereti a fekete humort".

Forrás: http://www.lifenetwork.hu/lifenetwork/20091124-23-even-at-tudatanal-volt-egy-belga-ferfi-akit-komaskent.html

Eutanáziás brit film nyert az Emmyn

2009-11-24T13:21:00.001+01:00

A New Yorkban helyi idő szerint hétfő este rendezett gálán - amely immár 37. volt a sorban - Nagy-Britannia öt Emmyvel gazdagodott, a legjobb női főszereplőnek járó díjat Julie Walters kapta. A számos filmből ismert színésznő A Short Stay in Switzerland című BBC-drámában nyújtott alakításáért vehette át a díjat, az alkotásban gyógyíthatatlan orvosnőt játszik, aki azért utazik Zürichbe, hogy a halálba segítsék.

A teljes cikk a díjakról az indexen itt.

A film az imdb-n itt.

Interjú Julie Walters-el itt.

A film trailere a youtube-on itt.

A BBC írása a filmről itt.

Nem tudunk nyíltan beszélni a halálról

2009-11-21T09:04:00.001+01:00

Jó törvényekre és azok szigorú betartására van szükség

Nem tudunk nyíltan beszélni a halálról

VÉLEMÉNY

Úgy tûnik, az eutanázia kérdése Szlovákiában nem nagyon foglalkoztatja sem az orvostársadalmat, sem a lakosságot. Az orvosok nem szívesen beszélnek errõl a témáról. A Pozsonyban megkérdezett onkológusok még a nevük közlését sem engedélyezték.

43 éves orvos: Kár tagadni, tájainkon túl nagy a halál misztériuma. Talán azért (is), mert ritkán szembesülünk vele. A beteg hozzátartozói sincsenek felkészülve a haldokló ellátására, de arra sem, hogy mellette legyenek a végsõ haláltusánál. Igaz, hogy a beteg gyakran álmában sétál át a túlsó partra, vagy amikor csak az orvos, ápolónõ van mellette. Pedig egykoron a haldokló otthonában búcsúzott el szeretteitõl, s a család úgy szervezte az életét, hogy ne maradjon egyedül. Tény az is, hogy a betegek zöme nem is magától a haláltól, hanem a haldoklástól fél, a kínoktól, a fájdalmaktól. Ezek csökkentése viszont az orvos kötelessége. Az orvostudomány eszközeivel általában minden fájdalom enyhíthetõ, nem kell szenvednie a haldoklónak. Ezért ritkán vetõdik fel az orvosokban a kegyes halál gondolata. A beteg ugyanis végig reménykedik abban, hogy állapota visszafordítható. Ám, ha meglennének a törvényes keretek, nem utasítanám vissza a haldokló akaratának teljesítését.

55 éves orvosnõ: Vallási megfontolásból nem értek vele egyet. Egyetlen egy ember sem jogosult arra, hogy életet oltson ki.

Kovács János belgyógyász, Dunaszerdahely: Öt éve dolgozom a belgyógyászat intenzív osztályán, ahol a közvetlen életveszélyben levõket próbáljuk megmenteni. A betegek gyógyítására összpontosítunk, és akkor sem adjuk fel, ha vesztésre állunk. Mindig mindent megteszünk, hogy a beteg a lehetõ legnyugodtabb, legelviselhetõbb körülmények között távozhasson. Fájdalmát csillapítjuk, enyhítjük szenvedéseit. Ezért nem értek egyet az aktív eutanáziával. Senki sem kényszerítheti az orvost a lelkiismeretével, meggyõzõdésével ellentétben álló cselekedetre.

Ronald Suchý baleseti sebész, Dunaszerdahely: Vettem a fáradságot, és áttanulmányoztam a holland törvényt. Nem tetszik. Fõleg a beteg szabad akaratának kinyilvánítása ébreszt bennem kétségeket. Ki dönti el, hogy a beteg képes-e a megfontoltan dönteni? Vajon melyik orvos képes kimondani: ez a végsõ stádium. Huszonhét éves orvosi gyakorlatom alatt ugyanis találkoztam "csodás" gyógyulásokkal. Kezeltünk szánalomból, kegyeletbõl menthetetlennek hitt beteget, akit végül hazaengedtünk – meghalni. Fél év után megjelent, mert mûtétre szorult, a legnagyobb meglepetésünkre azonban hasüregében nyomát sem találtuk az eredeti daganatnak. Ahhoz, hogy az eutanázia véghezvihetõ legyen nagyon pontos és jó törvényekre és azok szigorú betartására van szükség. Állítom, hogy maga a döntés is nagyon nehéz lesz.

Baculák Veronika fõorvos, Dunaszerdahely: Pillanatnyilag a közép-kelet-európai országokban sem a lakosság, sem az orvosok nem érettek arra, hogy tárgyilagosan megvitassák az eutanázia kérdését. Nem tudunk nyíltan beszélni a halálról. Mi pédául csak most kezdjük érvényesíteni a betegek jogait. Ez annyit jelent, hogy megbeszéljük velük a kezelés menetét, és közöljük a beavatkozásokkal járó kockázatot. Ha például elutasítják a vénás katéterezést vagy a vastagbélvizsgálatot, megpróbáljuk meggyõzni, de nem erõszakoskodunk. Tiszteletben tartjuk akaratát. Néhány éve a halálos betegségben szenvedõk hozzátartozóival közüljük a diagnózist, hiszen manapság nagyon fontos, hogy a távozók rendezhessék anyagi ügyeiket, esetleg végrendelkezhessenek. Ha a család felhatalmaz, mi közüljük a beteggel a diagnózist. Több évtizedes pályafutásom alatt viszont azt tapasztaltam, még azok is, akik tudják, hogy menthetetlenek, reménykednek. Az utóbbi években javult a kínok megszüntetésének lehetõsége, s ezért a haláltusa is elviselhetõ(bb). A holland parlament döntése nagy kihívás, ám ismétlem, Szlovákiában sem az orvostársadalom, sem a lakossság nem érett arra, hogy tárgyszerûen vitatkozzon az eutanáziáról. Fel kell rá készülni, de az elsõ perctõl kezdve arra kell törekedni, hogy jó, a vissszaélés lehetõségét kizáró törvények szülessenek.

Forrás: Új Szó - Szlovákiai Magyar Napilap

Washington államban már engedélyezik az eutanáziát

2009-11-11T10:10:00.001+01:00

A gyógyíthatatlan betegek Washington államban ezentúl kérhetik kezelőorvosuktól az eutanáziát.

A 2008-as szövetségi elnökválasztással egy időben tartott népszavazáson az Egyesült Államok északnyugati szövetségi államának polgárai jóváhagyták a kegyes halál legalizálását. Washington a második szövetségi állam Oregon után, ahol engedélyezik az orvosi segítséggel végrehajtott eutanáziát. Oregonban ezt már 1994-ben jóváhagyták.   Azok a gyógyíthatatlan betegek, akiknek már legfeljebb csak hat hónapjuk van hátra, mostantól halálos adag gyógyszerrel megrövidíthetik szenvedéseiket. A gyógyszereket az orvos írja fel, de a halálos dózist egyedül kell bevenniük, az orvos ebben nem segíthet. Kívánságát, hogy meg akar halni, a betegnek szóban és írásban is közölnie kell kezelőorvosaival és más tanúkkal.

Szerintetek összefügg az éghajlati sajátosságokkal, hogy az USA-nak e két észak-nyugati államában engedélyezték először az eutanáziát? A borús, esős Seattle Washington állam legnagyobb városa és egyben a régió gazdasági és kulturális központja. A Seattle Sound-ként is emlegetett alternatív rock-irányzat ötvözi és továbbgondolja a rock, punk, hard rock és az indie rock alapokat. A legendás Nirvana zenekar is itt kezdte pályafutását. Kultikus énekese, a depressziós személyiségű, súlyos drogproblémákkal küzdő Kurt Cobain is önkezével vetett véget életének. Talán az itteni lakosok a depressziónak kedvező klíma miatt engedékenyebbek a kegyes halál tárgyában, vagy mindez csupán véletlen egybeesés?

Források: hvg.hu, Wikipedia

Svájc visszaszorítaná az eutanázia-turizmust

2009-11-01T06:12:00.000+01:00

2007-ben minden harmadik kegyes halált kérő beteg külföldi volt Svájcban. Több vitatott eset után úgy döntöttek, hogy szigorítanak a szabályozáson.

Svájcban hivatalosan is bejelentették, hogy hadat üzennek az úgynevezett eutanáziaturizmussal foglalkozó intézményeknek, ami a gyógyíthatatlan betegek százait halálba segítő Dignitas klinika végét jelentheti, írja a The Times.

Eveline Widmer-Schlumpf igazságügyi miniszter közölte, hogy ha a parlament is elfogadja a tervezetet, az eddigieknél sokkal szigorúbb szabályok vonatkoznak majd az „eutanáziaklinikákra”.

A pácienseknek ezentúl két szakvéleményt kell benyújtaniuk arról, hogy betegségük valóban gyógyíthatatlan, a haláluk néhány hónapon alatt bekövetkezik, szabad akaratukból cselekszenek, és tisztában vannak azzal, hogy minden lehetőséget kimerítettek.

Bár a Dignitas már egy ideje betartja ezeket az irányelveket, a klinika bírálói szerint néhány esetben lazítottak a szabályokon. Akadtak páciensek, akik nem szenvedtek halálos betegségben, másoknál klinikai depressziót állapítottak meg.

A kormányzat azt szeretné elérni, hogy jóval megfontoltabban járjanak el a hasonló esetekben.

2007-ben összesen négyszázan kértek segítséget a kegyes halálhoz valamelyik svájci klinikától, 132 közülük külföldi volt.

Forrás: index.hu

B. Györgyi és Andrea

2009-10-27T09:00:00.003+01:00

Egyesek szerint az emberi méltósághoz való jog olykor elõnyben részesíthetõ az élethez való joggal szemben

Ki dönthet az elmúlásról?

B. Györgyi 1993 szeptemberében a halálba segítette 11 éves, gyógyíthatatlan beteg kislányát, Andreát. A gyermek fájdalmakkal küszködött, a halál két-három hónapon belül bekövetkezett volna. Andrea maga kérte édesanyját, segítsen véget vetni szenvedéseinek. Az anya a kislány fürdõvizébe dobta a hajszárítót, ám az áramütés nem volt halálos, ezért a gyermeket a víz alá nyomta.

ÖSSZEÁLLÍTÁS

Az eset Magyarországon történt; a bíróság elsõ fokon két év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte az asszonyt. Az indoklás szerint az anya aktív eutanáziát gyakorolt, és szeretetbõl ölt. A legfelsõbb bíróság 1995 októberében érvénytelenítette a szabadságvesztés felfüggesztését háromévi próbaidõre, és az anya tettét kegyeletbõl elkövetett cselekedetnek értékelte. Göncz Árpád akkori köztársasági elnök 1996. május 10-én kegyelembõl négyévi próbaidõre felfüggesztette a kétévi börtönbüntetés végrehajtását.

Hollandiában a parlament szabad utat adott az eutanáziának, Magyarországon az Alkotmánybíróság nyolc éve nem tudott dönteni errõl a kérdésrõl. Egyes alkotmányjogászok szerint az alaptörvény nem zárja ki a kegyes halál alkalmazását, a orvosok többsége – nyilvánosan – inkább ellenzi, mint helyesli az eutanáziát. A rákbetegek szövetségének vezetõje úgy véli: a társadalom és az egészségügy egyelõre jogilag sem, erkölcsileg sem készült fel a bonyolult kérdés kezelésére.

Világszerte élénk reakciókat váltott ki, hogy a holland parlament vállalta és kimondta: az elviselhetetlen szenvedésnek kitett gyógyíthatatlan beteget saját kérésére az orvos halálba segítheti, pedig a kegyes halál intézménye ebben az országban hallgatólagosan már korábban is mûködött. Mivel Magyarországon elmarasztaltak egy anyát azért, mert saját kezével segítette halálba szenvedõ, gyógyíthatatlan gyermekét, több jogász is foglalkozik a témával. Arra várnak választ, hogy az emberi élethez és méltósághoz fûzõdõ alkotmányos alapjognak együttesen kell-e érvényesülnie, vagy elválasztható-e egymástól. Egyesek véleménye szerint bizonyos esetekben az emberi méltósághoz való jog elõnyben részesíthetõ az élethez való joggal szemben. Egy gyógyíthatatlan és elviselhetetlen kínoknak kitett beteg akár kérheti is szenvedése megszüntetését. Akadnak, akik szerint az eutanázia a ma hatályos alkotmánnyal sem ellentétes. Mégis kérdéses, dönthet-e az orvos az élethez való jog érvényesülésérõl.

Az alkotmányjogászok úgy vélik, a holland parlament döntése is a jogfejlõdés lehetséges irányát jelzi, vagyis azt, hogy elõbb-utóbb el kell ismerni a betegek teljes önrendelkezési jogát, amelynek az életre és az emberi méltóságra is ki kell terjednie. A szakértõk – legalábbis Magyarországon – mégis legföljebb a passzív eutanázia legalizálására látnak reális esélyt: arra, hogy az orvos beszüntethesse az élet fenntartásához nélkülözhetetlen kezelést. Ennek azonban ki kell dolgozni a jogi garanciáit; elképzelhetõ, hogy a bíróság mondja ki a végsõ szót.

Az orvosi szaktekintélyek véleménye is különbözõ. Sokan elutasítják az eutanáziát, mert "ez civilizált környezetben is" nehezen szabályozható probléma. Állapontjuk szerint lehetetlen olyan jogszabályt alkotni, amely egyértelmûen meghatározná a kegyes halál eseteit, s amely kizárná a döntésrõl szóló utólagos vita lehetõségét. Ráadásul a hippokratészi eskü nem teszi lehetõvé, hogy az orvos közremûködjön az emberi élet kioltásában. Az eutanázia engedélyezését elképzelhetetlennek tartja a rákbetegek szövetségének elnöke is. Szerinte az emberi önrendelkezés alapján elfogadható, hogy a beteg döntsön e kérdésben, ám Magyarországon az emberi méltóságot tiszteletben tartó gondoskodást sem tudják biztosítani a haldoklónak. A társadalom és az egészségügy jogilag és erkölcsileg is felkészületlen az eutanázia kezelésére. A rákbetegek pedig a halál közeleségét érezve egyre jobban ragaszkodnak az élethez.

Forrás: Új Szó - Szlovákiai Magyar Napilap

Eutanázia turizmus, avagy határokon átívelő humanitárius segítség?

2009-10-17T09:30:00.004+02:00

Azok, akik a kegyes halált választják a további szenvedések elkerülése érdekében, a svájci Dignitas nevű non-profit szervezethez jelentkezhetnek be. A Dignitast 1997-ben alapították, és a világ bármely részéről fogadnak betegeket. A legtöbb esetben bénulásban, hasnyálmirigy-betegségben, és mellrákban szenvedők keresik fel a klinikát, de skizofréniás és depressziós betegek is megfordulnak itt. Az önkéntes eutanázia legális Svájcban, ahol a betegek saját maguk kérhetik, hogy az orvosok segítsék őket a halálba.

Ludwig Minelli, a Dignitas alapítója, egy 72 éves emberi jogi ügyvéd és a Der Spiegel volt újságírója szerint minden embernek joga van élni, de meghalni is. Úgy véli, nincs értelme elutasítani az idős emberek kérését, akik úgy érzik, nem élhetnek tovább méltóságteljesen. "El kellene fogadni az önkéntes eutanáziát, hogy ezzel elkerüljük a másfajta öngyilkossági kísérleteket" - tette hozzá.
Ludwig Minelli ténykedése megosztja a közvéleményt. Egyesek szerint bátran felvállalt missziója sok ember számára biztosítja a méltó véget. Mások Isten szerepébe tetszelgő, közönséges hóhér vállalkozás üzemeltetőjének tartják.
„Nézzék, milyen halál jutott azoknak az embereknek, akik vonat elé vetették magukat, vagy leugrottak egy felhőkarcolóról, majd beszéljenek azokkal a rendőrökkel, mentősökkel, orvosokkal, nővérekkel, akik találkoztak olyan esetekkel, amikor az öngyilkossági kísérlet eredménytelen volt”. Nyilatkozta Minelli.
A kérelmek jóváhagyását a svájciak precizitására jellemző alapos, hosszadalmas folyamat előzi meg.
„Az engedélyt megszerzők nyolcvan százaléka soha többet nem hív bennünket. Ettől a lehetőségtől valahogy megnyugszanak” Íme egy másik, szintén Minellitől származó, tevékenységét legitimáló, sokakat meggyőző érv.

Legelvetemültebb támadói viszont a Dignitas szervezetet, valamint az asszisztált öngyilkosságot engedélyező Svájci Konföderációt álszent, lényegében haszonszerzés céljából gyilkosságban segédkező sátáni intézménynek tartják.

Svájcot nem először éri támadás, amiért hasznot húz külföldiek halálából. A koncentrációs táborokban meggyilkolt zsidók „alvó számláit” csak fél évszázaddal később, a nemzetközi botrány nyomán kezdte kifizetni.

Nektek mi a véleményetek? Minellit és csapatát inkább börtöncellában látnátok, avagy szobrot érdemelnek?

Források: Hetek, Népszabadság Online

Sir Edward Downes halála

2009-10-06T08:35:00.002+02:00

Sir Edward Downes angol karmester asszisztált öngyilkosságot követett el a svájci Dignitas klinikán, feleségével, az egykori balerina Joannal együtt, két felnőtt gyermekük jelenlétében.

Elég pontosan lehet tudni, hogy mi történt, mert fiuk és lányuk végignézte az eseményt. A negyvenegy éves Caractacus be is számolt a sajtónak a történtekről: a szülei ittak egy kevés áttetsző folyadékot, lefeküdtek egy ágyra, megfogták egymás kezét, tíz perc múlva halottak voltak.

A menthetetlen rákbeteg Joan Downesnak hetei voltak hátra. Edward Downes szinte teljesen vak volt és alig hallott, csípőműtéte óta mozogni se nagyon tudott. Nem akart a felesége nélkül élni. Ötvennégy éve voltak házasok.

A svájci klinikán a halálba segítéshez szükséges a paciens arra irányuló kifejezett kérése, valamint független szakorvosnak a reménytelen állapotot megerősítő véleménye. Lady Joan és Sir Edward az orvosi hozzájárulást megszerezte.

A Pavarotti fellépésein is többször vezénylő karmester rendhagyó halálával talán nagyobb hírnévre tett szert, mint kimagasló művészi sikerekben gazdag életével. A világ egyik leghíresebb épületében, a sidney-i operában ő vezényelte a legelső opera-előadást. A londoni Covent Gardenben közel ezer előadáson dirigált.

Források: Fáy Miklós: Dignitas - Sir Edward Downes halálhíre

Eutanázia Németországban

2009-10-02T08:06:00.001+02:00

Németországban nincs eutanázia-vita. Mégpedig azért nincs, mert nem így hívják. A náci idők óta az "eutanázia" szó lejáratódott, történelmi kifejezés lett, annak leírására, hogy orvosi közreműködéssel öltek meg testi vagy szellemi fogyatékos embereket, mert az ő életüket nem ítélték folytatásra érdemesnek. Németországban most a vitában, amely természetesen évek óta élénken folyik, a "Sterbehilfe" szót használják, vagyis a halálhoz, pontosabban a meghaláshoz nyújtott segítségről beszélnek, és a szóhasználat igen kifinomult: van passzív, aktív indirekt és aktív "Sterbehilfe". Ez utóbbi, az aktív változat az, amely a hollandiai törvényben szerepel, és amely Németországban büntetendő.

Margot von Renesse szociáldemokrata képviselő, evangélikus, négy gyermek anyja, hivatására nézve bíró válaszol témában feltett kérdésekre az alábbi oldalon:

http://www.bedoe.de/tarsadalom/orvos/eutanazia.htm

2000-ben a közvélemény 64%-a támogatta az eutanáziát

2009-09-29T08:44:00.003+02:00

A Medián 2000. decemberi felmérése szerint a megkérdezettek háromnegyede hallott már az eutanázia fogalmáról és 70 százalékuk többé-kevésbé pontosan meg is tudta fogalmazni saját szavaival, hogy ez mit jelent.

A felmérés szerint 64% támogatja az eutanáziát, 31% ellenzi és mindösze 5% bizonytalan. A támogatók közül 67% az aktív eutanáziát is támogatja.

Összességében a magyar közvélemény az eutanáziával kapcsolatban sokkal inkább szkeptikus, mintsem megosztott. Míg az azzal szemben felhozható legtöbb ellenérvnek a válaszadóknak csak kevesebb mint egyharmada ad igazat, addig 41 százalékuk ért egyet azzal az állítással, hogy lehetetlen az esetleges visszaéléseket tökéletesen kiküszöbölni.

Az elemzés megtekinthető itt.

Forrás: Medián

Eluana

2009-09-25T08:37:00.002+02:00

2009 februárjában Olaszországban meghalt Eluana Englaro, miután az orvosok megszüntették mesterséges táplálását. Eluana egy autóbaleset után, 17 éve esett kómába. Több, mint nyolc évi jogi csatározás után Eluana édesapja végül tavaly novemberben kapta meg az engedélyt, hogy lánya mesterséges táplálásának leállítását kezdeményezze.

A bírói döntés után az események a már jól ismert forgatókönyvet követték. A betegágy körül megjelent a politika: Silvio Berlusconi kormánya mindent megtett, hogy a döntést megváltoztassa. Eluana halálakor a Szenátus éppen a kormány törvénytervezetét tárgyalta, amely megtiltotta volna a mesterséges táplálás megszüntetését. Berlusconi néhány nappal korábban kormányrendeletet hozott az ügyben, amit azonban az államfő — a hatalmi ágak szétválasztásának elvére hivatkozva — nem volt hajlandó aláírni.

A teljes történet és hozzászólások itt.

Forrás: bioetikablog.hu

Eutanázia kérdőív

2009-09-22T09:30:00.002+02:00

Találtam egy oldalt, ahol néhány kérdés megválaszolásával az eutanázia kérdéséhez való viszony felmérésében lehet részt venni.

Sajnos az eredményről semmit nem tudok, talán egyszer nyilvános lesz a tanulmány is, amit a válaszok alapján az egyetemisták készítenek. Az sem derült ki számomra, hogy meddig várják a válaszokat.

Ennyit lehet tudni:

A Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karának első éves hallgatói vagyunk, és az Orvosi szociológia tantárgy keretein belül egy kutatást végzünk arról, hogy miként viszonyul a mai magyar társadalom az eutanázia kérdéséhez. Kérjük az alábbi kérdőív kitöltésével járuljon hozzá felmérésünkhöz.

Köszönjük!

A kérdőívet itt lehet kitölteni:

http://www.eutanazia.extra.hu/

Apróhirdetés

2009-09-18T11:55:00.000+02:00

„Zágrábi albérletben élő 3 gyermek édesanyja veséjét árulja. A létfenntartáshoz felvett kölcsönök kamatait nem győzöm törleszteni és most már torkig vagyok mindennel. Egészséges vagyok, vércsoportom AB negatív

Feladva: 2009. május 25.”

A fenti, döbbenetes apróhirdetésre egy évek óta Zágrábban élő és dolgozó olvasónk hívta fel a figyelmet. Nem a Harmadik Világból, fekete-afrikai vagy indiai bádogvárosok távoli mélynyomorából, hanem innen a szomszédból, a mesés tengerpartú Horvátország fővárosából kényszerül egy édesanya végső elkeseredésében mindannyiunk legnagyobb kincsének, az egészségének kiárusítására.

Ehhez hasonló apróhirdetés nem kizárt, hogy nálunk is előfordul. Távoli szegény országok kapcsán e tárgyban ugyan ellentmondásos hírek keringenek, gyakran a szenzációhajhász média ki is színezi a valóságot, de szinte biztos, hogy a szervkereskedelem nem pusztán mendemonda és nyilvánvaló, hogy nem a veséjét eladók számára igazán bombaüzlet mindez, hanem a közvetítőknek. A donorok pedig egytől egyig nyomorgó, kiszolgáltatott embertársaink. Akiknek az élete elvileg ugyanannyit ér, mint bármely másik homo sapiensnek e bolygón. Gyakorlatilag persze inkább fabatkányit a dollár-, euró-, jen- vagy font milliónyira taksált gazdag nyugati megrendelőkéhez képest.

Sajnos vannak olyan sanyarú sorsú testileg többé-kevésbé egészséges emberek, akiknek még talán egy élelmes korú, ám betegségét megelőzően teljes életet élt, kegyes halálra vágyóhoz képest is siralmasabb a helyzetük.

Köszönet A-nak.

Hospice

2009-09-14T07:41:00.001+02:00

Már régebben is hallottam a hospice hálózatról, de eddig nem nagyon foglalkoztatott a dolog, kb. annyi elképzelésem volt róla, hogy az elfekvőket is lehet kultúrált formában működtetni. Most azonban meglepődtem: ha kicsit továbbgondolom, ez a mozgalom/ellátási forma akár elérhetővé is teszi a kegyes halált. Közlésük szerint "A palliatív ellátás olyan megközelítés, amely az életet megrövidítő betegség kísérő problémáitól szenvedő páciens és családja életminőségét javítja azáltal, hogy megelőzi és csillapítja a szenvedést a fájdalom, a fizikai, pszichoszociális és spirituális problémák meghatározásával, kifogástalan értékelésével és kezelésével."

"Nem tesz semmit a halál megrövidítése és meghosszabbítása érdekében".
Itt jelentkezni lehet önkéntes segítőnek is, bár az itt leírtak alapján erre nem mindenki alkalmas, bármennyi jószándékkal is van telve a lelke.

A hospice - a haldokló, elsősorban daganatos betegek életminőségét javító - szolgálatok vezetőinek állásfoglalása szerint az egyre jobb palliatív terápiák mellett nincs létjogosultsága az eutanáziának. A palliatív terápia a súlyos állapotban lévő, haldokló betegek sokoldalú testi, lelki, szociális ellátása. A palliatív terápia lényege, hogy a beteg életét megpróbálja úgy javítani, hogy élete végéig egy viszonylag elfogadható életminőségben éljen és ne kívánja feltétlenül a halált.

A hospice-pallitatív ellátást az ország egész területén igénybe lehet venni bentfekvő, bejáró/ambuláns és otthoni felügyelet formában. A gyógyíthatatlan beteget és családját akár a betegség korai szakaszától kezdve kísérik, egészen az általuk agonális szakasznak megfogalmazott végig. Gondozásba akkor kerülnek, ha kuratív kezelésben már nem részesülnek (ez az én értelmezésemben azt jelenti, hogy gyógyszerekkel, kezeléssel állapotuk nem javítható, azaz már nincs remény).

Ami miatt én úgy gondolom, hogy az eutanázia egy formája (bár ezt a ők elutasítják), vagy azzá válhatna, az a szemléletmód, ahogy a haldoklóról és állapotáról írnak: csillapítja fájdalmát, a halált természetes folyamatként kezeli, nem avatkozik bele. A családot is igyekszik felkészíteni az elkerülhetetlenre, megérteti vele, hogy már nincs tovább. Mindezt úgy, ahogy a haldokló akarja... ha otthon, hát otthon...

A weboldalukon többek között ezeket az elveket fogalmazták meg:

A hospice szeretetteljes ápolást és gondozást biztosít olyan betegek számára, akiknek betegsége előrehaladott, kuratív terápia helyett csak palliatív kezelésre szorulnak és akiknél a halál valószínűleg rövidesen bekövetkezik.
A hospice speciális szellemiség, filozófia: a haldoklóval való együttélés, a haldokló bevonása egy közösség életébe, olyan környezet, körülmények biztosítása, amelyben a haldokló megmaradt fizikai, szellemi képességeit, készségeit használni, élvezni tudja. A közösség életének középpontjában a haldokló beteg áll.
A hospice - gondozást biztosító szervezetek a lehető legmagasabb színvonalú orvosi, ápolási, lelki és szociális támaszt nyújtják a betegeknek és családjaiknak a betegség tartamára és a gyász időszakában.
A hospice-mozgalom törekvése az élet minőségének javítása, az emberi élet egy rendkívül értékes időszakának gazdagítása és annak biztosítása, hogy az emberek ne adják fel az életet a halál "valódi" pillanatáig.
A hospice-szemlélet a meghalást az élet részének s olyan folyamatnak tekinti, amelyet sem rövidíteni, sem mesterségesen meghosszabbítani nem szabad. A szerető odafordulás a beteghez értelemmel töltheti meg ezt az életszakaszt is.
Ez az életigenlő alapállás határozottan elutasítja és kizárja az eutanázia lehetőségét.
A hospice-gondozás célja sokkal inkább az, hogy a beteg panaszmentesen éljen élete utolsó percéig: családja, barátai és gondozói szeretetével körülvéve.
A hospice mindenben segíti a beteg elbúcsúzását az élettől és a hozzátartozóktól, s kívánság szerint a beteg halála után a családtagokat is támogatja gyászukban.
A beteg személy emberi méltóságát élete utolsó percéig tiszteletben kell tartani. Ez a magatartás megkívánja a beteggel szembeni őszinteséget, hogy egyenrangúként kezeljék, sőt esetleges példamutatását elismerjék.
A beteg, a haldokló nem az ápolás, gondoskodás tárgya, hanem egyenrangú embertársunk.
Szeretet, barátság, megértés, empátia, gondoskodás, szolgálat -ezek a hospice mozgalomban tevékenykedők jellemzői, hogy a hospice valódi "menedékhely" (=hospitium) lehessen a súlyos betegek számára.
A hospice multidiszciplináris team-je segíti a halál elfogadását. így válik lehetségessé az élet a haldoklás folyamatában is, méghozzá sokszor különös intenzitással.
A meghalás rendszerint hosszabb folyamat, amely támogatásra szorul. Ebben kell részt vállalnia a hospice munkatársaknak: a beteg mellett lenni, nemcsak a gyakorlati segítségnyújtás miatt, hanem hogy lelki támaszt nyújtsanak, ne hagyják magára, és ezzel is megbecsüljék és elismerjék a haldokló személyiségét. Ideális esetben bensőséges emberi kapcsolat alakulhat ki a beteg és gondozója között, ami mind a gondozót, mind a gondozottat gazdagabbá teszi.
A lelki- és személyiségfejlődés lehetséges a haldoklás alatt is.
A hospice tiszteletben tartja minden beteg vallásos meggyőződését - bármilyen felekezet tagja is - és vallásgyakorlását minden területen lehetővé teszi.
A hospice ugyanígy tiszteletben tartja a nem hívő beteg meggyőződését és kívánságait is.
A hospice szolgálat munkatársai egyéni vallási meggyőződésüket nem erőszakolhatják a betegekre, de tőlük sem tagadható meg, hogy saját hitük ill. meggyőződésük szerint viselkedjenek és beszéljenek a betegekkel.
A haldokló betegek gondozásának ma hiányzó három feltételét kell a hospice-nak mindenképpen biztosítania: helyet, időt és kompetenciát.
A halál ma: totális izoláció, pedig a haldoklók nagyon intenzív gondozást, sok szeretet igényelnek. Ez elsősorban a hospice-szellemű haldoklógondozás keretein belül biztosítható.
A hospice - mozgalom törekvéseivel el szeretné érni, hogy a társadalom tudatosabban viszonyuljon a halálhoz.

"Ön élete utolsó percéig fontos nekünk, s mi nemcsak azért fogunk mindent elkövetni, hogy békében halhasson meg, hanem hogy mindvégig emberhez méltóan tudjon élni."

Dr. Cicely Saunders, a modern hospice mozgalom megalapítója
London, St. Christopher's Hospice

www.hospice.hu

Azt, hogy mennyire működőképes ez a dolog, nem tudom, de a lényeg, hogy van már lehetőség "valamire".

Köszönönet Grétának az írásért.

Vivien

2009-09-09T09:12:00.003+02:00

Szüléskor oxigénhiányban szenvedtem - anyum visszatartott, az orvos aludt, az ápolónők éppen váltották egymást, egyik sem volt anyum mellett. Valószínűleg a köldökzsinór megnyomódott, de csak feltételezés, mert egészségesen adtak ki a kórházból.

3 éves koromig nem is jöttek rá mi bajom van: az idegrendszerem sérült, féloldalasan bénultam.

Orvosról orvosra, már másfél évesen műtötték a mindkét bokám kétszer, mert belbokára léptem. A szemem (jobb szemem kancsal, rövidlátó, a pupilla nem húzódik fényre) hatévesen.

Általánosba nem akartak bevenni, mert mi van, ha szellemileg is sérültem - iq tesztre küldtek, ahol átlagon felülinek bizonyultam (most már visszacsúsztam :D).

Szüleim már előbb el akartak válni, kb. 4 hónapos házason, amikor anyum rájött, nem is ezt akarta, de mivel vidéken születtem, így muszáj volt maradnia. Teljesen mindegy volt a részükről, hogy milyen állapotú vagyok, ők így is úgy is ilyen életet éltek volna. Ezt onnan tudom, hogy miután kirepültem a családi fészekből, továbbra is folytatják a se veled se nélküled kapcsolatukat.

Testvérem nincs. Anyumnak volt egy elrettentő példája: az egyik ismerősömnek azt mondták nyugodtan szülhet, de a második gyermek sokkal betegebb lett. Igaz, anyumnál ez nem állt volna fel, mert nem genetikailag sérültem, mint a lányok, hanem csak egy baleset következtében. De nem merte bevállalni, így amikor terhes lett (olyan 2 éves voltam, még nem tudták, mi bajom), elvetette, később pedig nem akart, mert akkor az öcsém/húgom csak az autóban nőtt volna fel, mert engem naponta vittek tornára, úszni, a Petőbe, stb.

A szüleim viszonya most is ugyanolyan, mint amikor 17 évesek voltak. Szóval ebbe tényleg nem szólt bele az élet. Csak ők nem nőttek fel. :) Elváltak, összejárnak, kibékülnek, szakítanak, féltékenykednek, mással vannak.

Teljesen önálló vagyok, ha azt nem vesszük, hogy mondjuk nem tudok korlát nélkül lépcsőzni, vagy nem tudok felállni egyedül a mozgólépcsőre.

Nógrád megyébe jártam gimnáziumba, utána Szegedre jelentkeztem az egyetemre francia-kommunikáció szakra. Most fogok végezni, ha nem leszek nagyon lusta :) Egy garzonban lakom egyedül, van két görényem, amiknek gondját viselem. A jelenlegi barátom budapesti, így három helyen szoktam tartózkodni: Szeged suli időben, Pest és Pásztó meg a szünetekben. Pásztón lakik apum, anyum Budapesten dolgozik, így hétvégéken szokott hazamenni, amikor mindhárman otthon vagyunk. Eddig csak egészséges barátaim voltak - talán elzárkózom attól, hogy mozgássérülttel járjak, de lehet, hogy csak nem olyan közegben mozgok.

A legnagyobb gondot a munkakeresésben találtam. Igazi diákmunkákra nem mehettem, mert a fizikai munkákra nem vettek fel, még akkor sem, ha tudom, hogy képes lettem volna rá. Több helyen még nem próbálkoztam, szóval erről még nem tudok nyilatkozni.

Én szüléskor sérültem, de nagyon okos nagybátyám a szüleim szemére vetette, miért nem vetettek el, ha úgyis tudták, hogy ilyen leszek... Nehezen tudhatták volna, ha még a szülésorvosom sem volt tisztában azzal, hogy oxigénhiányos lettem... A nagybácsival eltávolodtunk egymástól, de nem miattam. Anyagi ügyek miatt összeveszett a két család. De amíg jóban voltunk, rengeteget voltam náluk, az unokatesóimmal rengeteget játszottunk: bunkert építettünk az erdőben, legóztunk, kardoztunk, homokoztunk... Egyébként én ezt nem hallottam, anyumnak mondta, ő adta tovább. De ezen se csodálkoztam.

Köszönet Viviennek, hogy megosztotta saját élete történetét.

Élő végakarat

2009-09-04T07:48:00.000+02:00

A jogintézmény, amelyet éppen az eutanázia–kérdés könnyítése végett hívtak életre, csaknem egy évtizede működik több fejlett államban. Angol elnevezésének - "living will", vagy "advance directive" - nincs pontos magyar megfelelője, talán "az orvosi kezelésre vonatkozó végakarat" fedi legjobban a fogalmat. Lényege, hogy a nagykorú, beszámítható személy hivatalos iratba foglalva kijelenti: ha bármely okból olyan állapotba jutna, amelyben haldoklása visszafordíthatatlanná válik, nem óhajtja az agóniáját meghosszabbító orvosi kezelések további alkalmazását. Olyan végakaratot tesz tehát, amely nem a vagyontárgyakra, hanem magára a nyilatkozóra vonatkozik. Természetesen nem konkrét szakmai utasítást ad az orvosnak, csupán részt kér a saját teste, illetve élete feletti rendelkezésből.

Hazánkban ezidáig csak Pécsett vizsgálták az „élő végakarat" bevezetésének lehetőségét. A kezdeményezést követő érdemleges eredményt hozó folytatás időközben ugyan elhalt, az összegzés azóta is íróasztal mélyén pihen, de a 90-es évek közepén készült felmérés megállapításai jól mutatják az eutanázia általános dilemmáját.

A szóban forgó felmérés a pécsi orvosegyetem Magatartástudományi Intézete, illetve a pécsi Szocio-Gráf Közvéleménykutató Intézet közös munkája volt. A vizsgálat azért is érdekes, mert hasonló kezdeményezésre azóta sem került sor nálunk, pedig egyre aktuálisabb a probléma, hiszen évente több mint harmicezren halnak meg tumoros megbetegedésben, a szív,-és érrendszeri, illetve agyi katasztrófák miatti halálozások száma szintén kimagasló. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy visszafordíthatatlan kór esetében, amikor a beteget már csak gépek tartják életben, akarja-e vállalni a szenvedést.

A kutatás során ötszáz magyar orvost kérdeztek meg, miként fogadnák olyan jogintézmény bevezetését, amelyben bárki előzetes nyilatkozatot tehet arról, hogy esetleges gyógyíthatatlan betegsége végső stádiumában milyen életmeghosszabbító beavatkozásokat kíván majd elutasítani, illetve akarja-e élete fenntartását végleges cselekvőképtelenségének beállta esetén is?  A megkérdezett doktorok majd kilenctizede igennel válaszolt arra, joga van-e a betegnek részt vennie a róla hozott, akár életben maradásáról vagy haláláról szóló kezelési döntésekben. A kezelésre vonatkozó előzetes rendelkezés jogi intézményének hazai bevezetéséről viszont már jobban megoszlottak a vélemények. A megkérdezetteknek mintegy hatvan százaléka vélte úgy, hogy szükség lenne erre. Néhány ellenzőben felvetődött a kiszolgáltatott beteggel szembeni visszaélésektől való félelem, vagy az, hogy a végakarat készítését a hozzátartozók anyagi helyzete is befolyásolhatná.

Az eutanázia egyre feszítőbb problémáját a szakértők szerint az orvostudomány, az orvosi technika szédületes iramú fejlődése hozta felszínre. Az esetek többségében ugyanis - bármennyire antihumánusan hangozzék is ez - ma már csak elhatározás (és persze pénz) kérdése, meddig nyújtsák el egy-egy haldoklás folyamatát - a "szép" meghalásra tehát egyre rosszabbak a kilátásaink.

Mindaddig azonban, amíg nálunk főként az egészségügyön belül szemérmes csend, illetve túlnyomó részben visszautasítás övezi az eutanáziát, ezért mindenki olyan módon hal meg, ahogy azt az orvos szakmai szempontból megfelelőnek ítéli. Európa több országában azonban már jóval előbbre járnak, hiszen már megszülettek a törvények az eutanázia szabályozásáról.

Forrás: Weborvos - Erdei Éva

Egyetlen előzés

2009-09-01T08:34:00.001+02:00

Szeretnék megosztani egy történetet az emberekkel. Nem írtam neveket, úgy döntöttem, nem lenne túl szép dolog, remélem, nem gond.

Egy volt barátommal történt nemrégiben. Jóban voltunk, egy iskolába jártunk, vidám fiú volt, mindenki szerette őt, én is kedveltem, hogy ne kedveltem volna, mikor annyit segített nekem. Aztán az útjaink elváltak, mikor kijártuk az iskolát, azóta párszor láttam a buszon, odaintegetett nekem mindig kedvesen, egészen helyes fiú lett belőle.

És nemrég hallom, hogy meghalt az édesapja. Egy fatális véletlen, egy kanyarban előző felelőtlen vezető, szegény férfi nem tehetett semmit, ártatlan áldozat lett.

Hogy kiket hagyott hátra? Ők az igazi áldozatok. Egy feleséget és két fiút, akik előtt még az egész élet ott áll. Vagy csak állt. Az édesanyjuk ugyanis ágyhoz van kötve, súlyos gerincproblémái vannak, nem tudja ellátni magát, gondozásra szorul ő is, kórházban van, alig életben.

A két fiút ellátja egy ideig a két megmaradt nagyszülő, de meddig? A barátom öccse alig öt éves, mégis tisztában van a dolgok komolyságával. A bátyja pedig kezd tönkremenni a családja széthullásába. Rossz bandába keveredett, mikor látom a buszon, alig ismer meg, és igazság szerint én is alig ismerem meg őt.

Az édesanya élet és halál között van, gépek tartják életben.

Ha le lehetne kapcsolni a gépeket, és átküldeni a remélhetőleg jobblétbe, helyes döntés lenne e elvenni a két fiútól a tudatot, hogy az anyjuk életben van, ha nem is az anyjuk már többé? Vagy csak ront a helyzeten, hogy itt van még, miközben már nincsen itt?

Lehet e még valahogyan segíteni a barátomon? Az öccsének is ez lesz a sorsa, mint neki? Mi lesz, ha a nagyszülők már nem lesznek ott nekik?

Annak a vezetőnek csak fél percet kellett volna várnia, hogy nyugodtan előzhessen, akkor most nem lennének ebben a helyzetben a fiúk. Ott lenne nekik a tisztességesen dolgozó apjuk, hogy megóvja őket a testi-lelki sérüléstől. De nincsen... az anyjukat elvenni mennyire lenne helyes cselekedet?

Köszönöm a lehetőséget, hogy megoszthattam ezt veletek.

Köszönet L-nek, hogy megírta a történetet.

Anikó és Feri

2009-08-25T07:56:00.002+02:00

Mindössze 30 évesen, két egészséges gyerek születése után derült ki Anikóról, hogy sclerosis multiplex-ben szenved.

Már tíz éve példás házasságban éltek, a kisváros lakói csodálattal szemlélték életüket.
A betegség, mivel lassan bontakozott ki, még "megengedte" a családnak a további boldog éveket. Bizalommal jártak különféle terápiákra, minden relációt bevetve szerezték be a szükségges gyógyszereket és bíztak, éltek. A szülők is maximális segítséget nyújtottak mindenben .

Mindez körülbelül további 10 évig működött. Anikó állapota hirtelen súlyosbodni kezdett, ágyhoz kötötté vált. A férj látszólag kitartott, rendezte a családot, gyerkeket, dolgozott. Aztán mégiscsak került egy barátnő, akiről Anikó is tudott. Tolerálta! Férfi...szükséges neki a nő, akkor is, ha már a feleség nem képes ezt a részét nyújtani, mondogatta.

Aztán már a barátnő sem tölöttbe a férj életében túl nagy szerepet... pohár után nyúlt. Mondani sem kell, évek során az alkohol lett a barátja. Eladósodtak, házasságuk tönkrement, elváltak.

Anikó intézetbe került, ex-férje az utcára: mindenét elitta.

A gyerekek közben felnőttek, látva az élet minden példáját. Egyik fiú képes volt ellenpéldát venni, ma becsületes munkával keresi kenyerét. Az idősebb fiú nem tudott lábra állni. Munkahely munkahelyet követ, mindenhonnan kirúgják.

Azonban egy valami nem változott ebben a nyomorult élet sorsban: Anikó és Feri szerelme. Tiniszerelem volt az övék, hatalmas érzelmek - mind megmaradtak. Feri ha még iszik is, bejár Anikóhoz, elhozza, tolókocsiban sétáltatja, a maga módján gondját viseli. Ilyenkor józan, aztán eltűnik pár hétre "feltöltődni", látni az utcán ittasan lézengeni. Aztán ismét megy az ő volt feleségéhez aki mai napig a szerelme.

Közelednek immár az ötven évhez mindketten. De még így tönkrement élettel is látni őket csókolózni!

Kérdés:

mi lett volna esetleg mindkettőjükkel, ha fiatalon válnak el? Ha a férj új életet kezd egy egészséges nő oldalán? Megúszta volna-e az alkoholizmust, a hajléktalanságot?

Mi van a holtomiglan-holtodiglan elmélettel ha életek mennek rá?

Egyáltalán hogyan lehetett volna ezt a családi életet megmenteni?

--- Köszönet Ritának a történetért.

Dr. Jack Kevorkian

2009-08-21T08:53:00.000+02:00

Dr. Jack Kevorkian – akit a szenzációhajhász sajtó "Halál doktornak" titulál, hívei viszont az önrendelkezésükhöz ragaszkodó gyógyíthatatlan betegek mentőangyalának – központi figurája az Egyesült Államokban kiéleződött vitának: joguk van-e a csillapíthatatlan fájdalomtól szenvedő súlyos vagy halálos betegeknek a saját sorsuk felől dönteni?

Dr. Kevorkian nyugalmazott patológus, aki könyveket és számos tanulmányt írt a témáról, az orvos asszisztálta aktív eutanázia, az orvosi segédlettel véghezvitt öngyilkosság híve. Az általa tervezett és kivitelezett mechanikus szerkezet, a Mercitron a beteg gombnyomására mérgező vegyi anyagokat juttat a szervezetbe és fájdalommentesen altat a halálba.

A Mercitron lehetővé teszi, hogy a terminális állapotú beteg önrendelkezési jogát gyakorolva és emberi méltóságának megőrzésével a számára megfelelő időben és körülmények között vessen véget életének. A gyakorlatban alkalmazott és az orvos etikában hallgatólagosan elfogadott halálra éheztetés-szomjaztatás napokig, sokszor hetekig tartó agóniáját röpke percekre korlátozott halálba zuhanásra rövidíti.

Dr. Kevorkian rendszeresen konzultált a családtagokkal, kezelőorvosokkal, pszichológusokkal, alkalmanként egyházi képviselőkkel is és figyelemmel kísérte a beteg fizikai, szellemi és lelki állapotát, ugyanakkor segítséget nyújtott a végső útra való előkészületekben, a szükséges hivatalos dokumentáció összeállításában, egészen az utolsó, legnehezebb percekig. Ennek ellenére soha nem kért és nem fogadott el fizetséget a szolgálataiért.

Forrás:
http://empiriamagazin.com/Miszcellanea/Doktor%20Halal.htm

Illés Fanni

2009-08-17T08:47:00.004+02:00

Illés Fanni öt esztendővel ezelőtt kezdett el úszni, négy éve pedig versenyszerűen végzi ezt a tevékenységet. Számára a víz és az úszás nem csak a sportot jelenti: úgy véli, már nem is tudna létezni nélküle, természetes közegének tekinti. Könnyen érthető, miért: Fanni tizenhét esztendővel ezelőtt kézfejein összenőtt ujjakkal, láb nélküli combcsonkokkal született – a mozgás számára sokkal könnyebb a vízben.

Elmondása szerint az a gondolat, hogy a paralimpiára utazik, először viccként fogant meg édesapja gondolataiban, Fanni első fürdőruhába öltözésekor. Később a vicc egyre komolyabbá vált. Döntőbe jutott a Pekingi paralimpián, és azóta is sorra nyeri a különböző nemzetközi versenyeken az érmeket.

Fanni a fogyatékossága "eredményeképpen" lett elégedett, boldog, sikeres ember.

Itt olvashatsz Róla:
http://www.freeweb.hu/rezi/fanni/index_fanni.php

---- Köszönet Tímeának a történetért.

Eutanázia történelem

2009-08-14T09:44:00.003+02:00

Az eutanázia a görög ευθανασία -'ευ jó, szép, és θανατος halál szavakból áll össze.

Az eutanázia hívei az élet utilitarista szemléletéből indulnak ki, nevezetesen: kisebb értéket tulajdonítanak az életnek, amikor annak hasznossága csökken, vagy egyenesen a végéhez közeledik. Így követhető az a gondolatmenet, hogy a gyógyíthatatlan és fájdalmas betegség esetén vagy a végstádiumba jutott beteg esetében az élet fenntartása már nem áll érdekében sem a betegnek, sem a családjának, hozzátartozóinak, sem a társadalomnak.

A következtetés pedig: az embernek nemcsak az életéhez van joga, hanem a halálához is, az emberhez méltó halálhoz való jogról beszélhetünk. A szenvedéstől való menekülést, megszabadulást humanista elvekkel magyarázzák, ám e vonatkozásban szembekerülnek a keresztény hitelvekkel – melyek a szenvedést az élet természetes részének fogják fel, sőt bizonyos lelki megtisztulást rendelnek hozzá.

A legtöbb jogrendszerben nincs kifejezetten erre vonatkozó intézkedés, jogszabály, ezért az eutanáziát vagy öngyilkosságnak, vagy gyilkosságnak tekintik – ha mások követik el.

Az a vélemény, amely szerint az eutanázia erkölcsi szempontból megengedhető, egészen Szókratészig, Platónig és a sztoikus filozófusokig vezethető vissza. A hagyományos keresztény vallás elutasítja, főleg azért mert ellentmond az ötödik parancsolatban foglalt, ölésre vonatkozó tiltásnak.

Az eutanázia legalizálására vonatkozó szervezett mozgalom Angliában 1935-ben, Amerikában 1938-ban indult.

A náci Németországban 1940-ben kezdődött meg a T-4 Eutanázia Program. Célja az volt, hogy szisztematikusan megöljék, sterilizálják azokat a testileg, szellemileg fogyatékos, pszichésen beteg embereket, akik "nem járulnak hozzá a német faj genetikai állományának javításához". A T-4 Eutanázia Program nélkülözte az eutanáziának azokat az ismérveit, melyek megkülönböztetik az egyszerű emberöléstől (saját elhatározás, gyógyíthatatlan beteg, szenvedések megelőzése). Közel 200.000 embert gyilkoltak meg, ám maga a program mégis meghiúsult, köszönhetően a betegek hozzátartozóinak és az egyház egyre erősödő nyomásának.

Forrás:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Eutan%C3%A1zia

Kíra

2009-08-10T11:29:00.004+02:00

A kezdetektől olvasom a blogot de csak csendes megfigyelőként voltam/vagyok jelen.

Én ennek a 2 éves kislánynak a sztorijára szeretném felhívni a figyelmet:
http://www.szilagyi-kira.mlap.hu/

Az apuka csinálja a honlapot, amikor csak bemegy a kórházba leírja mi történik. Elég pozitívan ír és áll a dolgokhoz de az ő szívük is tele van fájdalommal és az ilyenkor természetes többi érzéssel.

Ez van az utolsó bejegyzésben:

"Amikor meglátott, hogy sírok, akkor azt mondta nekem: " apa-könny". Igen kislányom válaszoltam neki. Sajnos nem tudtam vissza fogni magam előtte holott tudom, hogy előtte nem szabad síni, de ez nekem nem ment. Nagyon szeretem és nem tudom felfogni, hogy ez történik vele és nem szeretném elveszíteni!!!! Sajnos az orvos azt mondta, hogy a felső daganat nagyon rossz helyen van, az alsót még ki lehetne szedni, de ott a felső, a súlyosabb. Ha ahhoz hozzá nyúlnának, akkor nem biztos, hogy túl élné. Sajnos, ha így mard, ahogy most van és nem teszünk semmit, akkor is ugyan ez lesz a végeredmény, csak lassúbb lefolyással. A jövő hét folyamán valamelyik nap szállítják át Szegedről-Pécsre. Ennyivel is közelebb lesz hozzánk a mi kis picurkánk."

A főoldalon van egy fontos bejegyzés. Az apuka minden lehetséges módon gyűjtést szervez, hogy a műtét (őssejt beültetés Pekingben) segíthessen Kírán. Sajnos most éppen nem is a pénz hiánya a legfontosabb, mivel a műtét kockázatossága miatt nincs orvos aki elvállalná.

Van ötletetek, amivel segíteni lehetne nekik?

---- Köszönet SK-nak a történetért.

Tibeti halottaskönyv

2009-08-08T09:40:00.009+02:00

A könyv a léleknek a test halála utáni útjával foglalkozik. Tartalmát régen szájról szájra adták tovább, míg végül leírták. Szövege a tibeti hagyomány egyik legősibb tanítása. Az általunk ismert szövegváltozat a VIII. századból való, tehát több mint ezer éves.

A Tibeti Halottaskönyv szerint a haldoklás és a halál utáni állapot választási lehetőségeket kínál. Vagy a földi léthez kötnek vágyaink, félelmeink és ragaszkodásunk, vagy felismerjük valód szabadságunkat.

A halál óráján az életet meghatározó elemek (föld, tűz, víz, levegő) egymásba oldódnak, az életerő elválik a testtől. Azoknál, kik az egyetemes Törvényt megismerték és követték, azok a Fénnyel egyesülnek. Megszűnik az önös én, a létszomj, és vele szűnik a szenvedés. Azoknál azonban, kiknél a tettvágy súlya nem enged kitörni, azoknál ismét születés támad, és minden kezdődik elölről, vagy inkább folytatódik.

Az újjászületés azonban nem következik a halál után azonnal A hús-vér test elhagyása után a szellem, azaz az elme utak, fények, istenek, szörnyek között bolyong a köztes létben. Több napon át tart ez az állapot, legtovább hétszer hét, azaz negyvenkilenc napig. Ez alatt az idő alatt gonosz lények, istenek, démonok, szörnyek jelenhetnek meg előtte, akiket teljesen valóságosként érzékel. Amint felismeri, hogy a sok szörnyűség csak a saját félelmeinek kivetülése, akkor megszabadulhat. Mivel ebben az időben nincs teste, nincs lehetősége semmit sem tenni, védekezni sem. Ha a borzalmakat nem tudja elviselni, akkor menekül egy újabb születésbe.

Ha nem sikerül a születés kapuját berekesztenie, szerezhet "jobb" születést, olyan emberi sorsot, melyben a legtöbb esélye van a megvilágosodásra, a Törvény megismerésére és megértésére.

Leírás és magyarázat:
http://www.astronet.hu/index.php?apps=cikk&cikk=40736&p=1

Tibeti halottaskönyv:
(Jól olvasható, könnyen érthető és nem különösebben hosszú változat)
http://www.tibet.hu/mell15.html

Idősek otthona. Megoldás?

2009-08-06T08:35:00.004+02:00

Olvastam a blogot, az elejéről nem akarom leírni a véleményemet..

Az én történetem nem a kegyes halál, de a halál és az öregség története, az emberi méltóság elvesztéséről szól elsősorban, és arról, hogy a modern társadalom sokszor képtelen kezelni a "lemaradókat", az erőtleneket, betegeket, - az öregeket.

Szerintem mindenki úgy hal meg, ahogy élt. Sokszor mégis olyan dolgok történnek meg egy-egy emberrel halála környékén, amelyet senki sem érdemelne.

A néni 80 elmúlt, egyedül élt, hasonló korú testvérével tartotta kapcsolatot, lánya az ország másik felében, fia és családja pár km-re lakott.
Unokája 3 volt, mind felnőtt, családalapítás előtt álló fiatal.
Fia és lánya maga is nyugdíjas már, fia beteg, mások gondozására nem alkalmas.

A néni sosem volt igazán beteg, leépülése szellemi síkon kezdődött, évek folyamata volt. Először csak elfelejtett dolgokat, aztán megismételt kérdéseket, történeteket egymás után. Később elfelejtette elzárni a gázt, és nem találta a pénzét, és azt feltételezte, hogy családja meglopja, támadó, gyanakvó természetű lett, sokszor "kiesett valamennyi idő" és nem tudta megmondani hol járt, mit csinált. Egy alkalommal elvitte a mentő, mert nem tudott magáról, ekkor már teljesen nyilvánvalóvá lett, hogy gondoskodásra szorul.

Bár hazakerülése után mindennap látogatta menye és testvére, igyekeztek gondoskodni róla - állandó felügyeletre lett volna szüksége. Házi gondozást kértek számára, de a gondozót nem engedte be a lakásba.
Családja idősek otthonába szerette volna bejuttatni, több helyre pályáztak, de nem volt férőhely. Magukhoz venni nem tudták, a dolgozó családtagok nem akarták munkahelyüket ott hagyni, a nem dolgozó családtagok maguk is öregek, vagy betegek, vagy rokkantak voltak.
Később a kórház ideiglenesen befogadta a "demens" részre, ahol szakszerű ellátást nem kapott.

Állapota és hangulata egyre romlott, segítségért rimánkodott, könyörgött, hogy vigyék haza, vigyék magukkal.
Később bekerült az idősek otthonába, ahol 5-en voltak egy szobában, és fiatalabb, értelmi fogyatékos nők is voltak szobatársai közt.
A bekerülés után pár nap múlva a néni meghalt, a szíve volt olyan kegyes, hogy feladta.

Az otthonban a bekerüléskor kb 1,5 óra alatt intézték el a "pénzügyeket", de a végén az állkapcsát senki nem kötötte fel a család megérkeztéig.

Azt gondolom, hogy szerencsés az az ember, aki megválaszthatja halála időpontját, módját. Azt is gondolom, hogy senki nem ítélkezhet mások felett, amíg egy segítségre szoruló ember is van a környezetében, akin módjában is áll segíteni.
Ilyen történet százával megesik manapság.

Nem volt nehéz válogatnom közülük, amikor gyakorlaton voltam az idősek otthonában és az értelmi fogyatékos gyermekek otthonában.

--- Köszönet N-nek a történetért.

Tomika

2009-08-04T08:28:00.003+02:00

Problémamentes terhesség után a szülés közbeni komplikációk miatt szó szerint megfulladt a kicsi. Újraélesztették. Sikeresen. Majd az ő és szülei, rokonai szerencséjére egy olyan centrumba szállították, ahol kísérleti stádiumban alkalmazták az egész test hipotermiát (hűtés), a további állapotromlást (a hipoxiát követő apoptózist, programozott sejthalált) megelőzendő.

Később derült ki, hogy ha ezt a lehetőséget akkor nem kapja meg, pár napon belül meghalt volna, olyan súlyos volt az állapota.

Akkor még csak egy apró, gyönyörű kisbaba volt, altatták, nem látszott, csak sokkal később, mi vár rá... és a környezetére. És vannak olyan gyerekek, akiknek az egész test hipotermia - hasonló szülés közbeni komplikációk után - jelentős életminőség javulást hozott. Ma esetleg tud járni,beszélni... Ez tényleg egy nagyszerű találmány.... bizonyos esetekben.

Akkor és ott még nem lehetett tudni, hogy Tominak ez a lehetőség az életre ítélés lesz.

Ez a kisgyerek ma egy magatehetetlen béna fiúcska, 6 éves. Nem tarja a fejét, ülni sem tud. A karját, lábát tudatosan behajlítani sem. Garatizmai részlegesen bénultak, a nyelés is nehézkes számára... nyála csorog, rágni természetesen nem tud. Fél óra a alatt csúszik le egy kis doboz joghurt... Most 13 kg a súlya.

Köhögni nem tud, folyamatosan hörög (légzőizmok bénulásának következménye), marékszám kapja a gyógyszert (oldva), mert görcsöl, mert folyton beteg, fájdalmai vannak... Beszélni nem tud. Csak sírni, nyögni. Azt viszont sokat.

Nem tudja megvakarni, ha viszket valahol. Nem tudja jelezni, mije fáj. Három nap után sikerült egyszer kitalálni a folyamatos sírás okát: szempilla ment a szemébe.... a kezét nem tudja a szeméhez emelni.

Nem tud szólni: elég volt.... !!! A tüdőgyulladásokból, a lázból, a görcsökből, a fájdalmakból, anyja és apja tönkrement életéből, depresszióssá vált nagyszüleiből.

Ezek a szülők egyébként a mai napig megteszik a maximumot. Nem adták intézetbe, ahogy javasolták neki. Napi 24 órás küzdelem az életük. Kezelések, terápiák, tornák, masszázsok, őssejt kapszula, fohászkodás... és a jó Isten se' tudja, még mi....

Az orvostudomány sok mindenre képes. Visszahozni, vegetációra ítélni őt - sokadszor.

És még hányszor?

Akarná-e ő, ha meg tudna szólalni, ha tudna jelezni, hogy nem kér többet a mai modern orvostudományból? Hogy nem akarja többé sírni látni az édesanyját, aki tehetetlenül nézi nap mint nap az ő szenvedését? (egyre kevesebbszer sír az anya egyébként... megkeményedett, megerősödött (?) a szíve, hogy tovább bírja. Hogy legyen ereje tovább küzdeni.

Miért is?

Mi a helyes válasz? Az utolsó lehelletünkig küzdeni, hogy életben maradjon, (és szenvedjen tovább), vagy hagyni őt elmenni...

Közeli rokonom, orvos vagyok. Ha valakinek, nekem már rég meg kellett volna tennem. Tudom, hogy megváltás lenne neki is, a szüleinek, nagyszüleinek is, azzal együtt, hogy hihetetlen űrt és fájdalmat is hagyna maga után. Hiszen Tomi néha tud mosolyogni.

Talán pont ez a legfájdalmasabb az egészben... hogy valószínűleg felfog valamit a körülötte zajló eseményekből...

És nem, soha nem tudnám megtenni. Ösztön? Gyávaság? Reménykedés, hogy hátha mégis jobb lesz egyszer? Belül ezt szeretnénk hinni...a szívünkkel. Akkor is, amikor az agyunk felfogta már rég: nincs, nem lesz hathatós segítség.

--- Köszönet Zsófinak, hogy megosztotta velünk Tomika történetét.

A mi gyerekünk nem beteg!

2009-08-03T09:32:00.003+02:00

Nem tudok sokat ennek a családnak az életéről, csak elmesélésből ismerem a törénetüket.

Amikor megszületett a kisfiú, a kórházban az orvosok azt mondták, hogy agyvérést kapott, egészen biztosan nem marad életben. Jelezték, hogy nem gond, ha nem viszik haza, sőt kifejezetten megpróbálták a szülőket rábeszélni, hogy mondjanak le róla.

A szülők nem így gondolták. Úgy álltak hozzá a dolgohoz, hogy: A mi gyerekünk nem beteg! és így is viselkedtek.

1-2 éves korában aki ránézett a kisfiúra, egyből azt gondolta, hogy ezzel a gyerekkel valami baj van, nem látszott egészségesnek.

Ma 21 éves, nagydarab, egészséges fiatalember, dolgozik, barátnője van, ellátja magát. A tanulás sosem ment neki jól, viszont különösen érzékeny az emberekre, az emberi problémákra. Ráérez, ha egy felnőttnek valami fáj.

A szülők feltétlen hite és szeretete ennek a gyereknek segített, hogy egészséges felnőtt lehessen.

Nem tudom, hogyan diagnosztizálják az agyvérzést újszülöttnél. Mik a tünetek? Mennyire könnyű ebben tévedni? Az biztos, hogy valami gond volt a gyerekkel, de az is biztos, hogy "kinőtte". Ha akkor hallgatnak az orvosra, ma valószínüleg nem élne a fiúk.

Műtsék?

2009-08-01T08:24:00.004+02:00

Teri és Zalán nagyon várták a babát. Teri díszítette a karácsonyfát és nevetve mondta a hasára mutatva: Egy év múlva már itt fog kamillázni!

Jöttek a vizsgálatok, valami nem stimmel. Két ér van csak a köldökzsinórban három helyett, magyarázták az orvosok. Ez mit jelent? Beteg lesz a kicsi?

A terhesség végén Teri kórházban volt, és hinni akarták, hogy semmi baj nem lesz. Nem mozog a baba, császár azonnal, már vitték is a műtőbe. Zalán láthatta a fiát, mozgott keze-lába és hallhatta az orvos diagnózisát: azonnal műteni kell, mert a szíve nem tud önállóan működni. Apuka döntsön, műtét vagy nem?

A műtét sikerült, a szívével nem volt gond többé. Viszont agyvérzést kapott, majd a hónapokig tartó altatás alatt többféle betegséget. Nem volt nyelési reflexe, szondával etették. Görcsösen feszült vagy elernyedt teljesen. Epilepsziás lett.

Teri ott volt a kórházban mikor lehetett, és elítélte azokat a szülőket, akik nem vitték haza az övénél sokkal jobb állapotban lévő babákat. Úgy gondolta ez a sorsa, az ő gyereke, nevelni fogja. Szinte nem aludt, egy etetés órákig tartott, a kisfiút fájdalmak gyötörték, állandóan keservesen sírt. Jártak mindenféle orvosnál, hittek mindeféle drága külföldi gyógykezelésben, de semmi sem segített. Mire Teri egészsége is kezdett megromlani, megszületett a döntés: intézet.

3 éves volt a kisfiú, mikor telefonáltak az intézetből, hogy meghalt. Nem sokkal később Zalán elköltözött, párkapcsolatuk már régen nem volt.

Teri azóta sem találja a helyét, gyereket nem szeretne, sőt más gyerekek is zavarják. A pszichiáter által adott nyugtató szerekről már leszokott, vidám, mozgalmas életet él. kívüről Belül viszont nincs rend, nem tud kötődni többé, nem mer szeretni.

Ki tudja, ha Zalán úgy dönt, hogy ne műtsék, talán egy gyengécske, de szinte egészséges fiúk lesz. Vagy meghal egy-két nap alatt, és egy év múlva egészséges babájuk születik. Teri nem volt teljesen magánál, Zalánnak nem volt ideje átgondolni a döntést.

... és ki döntött volna úgy, hogy ne műtsék?

(A neveket megváltoztattam.)

Új élet

2009-07-31T17:37:00.004+02:00

Hello Mindenki!

Mint láthatjátok mmk vagyok, remélem a többségetek elhiszi hogy ezen az egy néven írtam. :) Profilom nyílvános, mailcímem is.
Megkaptuk a bloghoz a hozzáférést.

Ezen a blogon rengeteg mindent kaptunk egymástól. Az emberek majdnem két hétig beszélgettek az indítótémáról. Sokakat felkavart, elgondolkodtatott, volt aki talán átértékelte a saját életét, volt aki másképp látott másokat mint eddig. Többen segíteni indultatok, de nem volt hova.

Én személy szerint semmit nem fogok kitörölni a régebbiekből, hiszen ez volt a blog kezdete, hozzá tartozik. Az eddig összejött csapat sokra képes. Kérlek Benneteket, hogy segítsetek.

Segítsetek azoknak, akiknek ez naponta az élete, akik betegek és a halálon gondolkodnak, és azoknak, akik odaadóan ápolják őket.

Küldjétek el történeteteket olyan emberekről, akiket valamilyen módon személyesen érintett az eutanázia kérdése. Ezekből a törénetekből lesznek a bejegyzések. Aztán a kommenteket majd meglátjuk.

mmk

A Hipokrita szerepe is Véges avagy: Médiakampány, publicitás éhség... (álmodik a Gyomor)

2009-07-31T13:42:00.013+02:00

Előre szólok: csak türelmesen, alaposan nekiindulni az olvasásnak :P

Ez nem, már nem az Andrisunk bejegyzése... vettem a fáradtságot és beléptem... nem bántam meg. Várom a köveket, tartom a hátam a szidalmazó hívő nép köpködéseiért.
Aki számára nem hiteles megkapja a jelszót :P:P:P
Rita.

Tudod Andris, mégiscsak beléptem a blogodra, egyefene… nem kellett volna… ?

Beleolvastam a levelezésedbe - lehet szidni engem - és amit ott találtam ledöbbentett.
Mondd:

Milyen érzések jártak át, amikor olyan olvasótól kaptál levelet aki a túlvilágra minden jót kívánt neked a maga teljes őszinteségével?

Milyen érzés volt várakoztatnod szándékosan a „hívőidet” a napi bejegyzéssel s elcseverészni közben például Ágival arról, hogy hű de jó, hogy ott várakoznak hihi, csúf dolog de jó …???!!!!

És amikor egy pap írt neked segítségét felajánlva?????? Antal! HOL VAN AZ EMBERSÉG BELŐLED???!!!

Ja és létezik a Bátor Segítő: aki promózza a hülye könyvedet …basszus… elbaltáztad velem…
Most jön itt az, hogy én megmondtam - meg más is – hogy borsonline meg miegymás… kikalkulált marketingfogás ...

Na és a pontot az i-re nálam ez tette be:

(mailrészletek)

feladó Andris Véges
címzett

dátum 2009. július 24. 20:52
tárgy Re: Blog exportálás (ezt a levelet küldtam, most rohannom kell, este utazok Szabadkára
küldő gmail.com

Ksz:-) most rohanok. Ha kikerülök, lesz - 1 nap is, ami a gerilla marketing rész lesz. Csak nem másnap, hanem 3 nap múlva, de aki megrendli a könyvet, megkapja azonnal, az előzetes a fejembe már össeéállt, csak most rohanok tényleg

feladó Andris Véges
címzett
dátum 2009. július 28. 15:05
tárgy Re: Lehullt a lepel, de még 2 nap izgalom és már blog.hu-n is
küldő gmail.com

kegyeshalal.blog.hu, én magam. Mivel a papucsállatka és a "jé, az írógépet összekötötték a tévével?" közötti rendszergazdaszomorító hiányzó evolúciós láncszem vagyok, képzelheted, hogy mennyit szenvedtem, amíg hangvezérléssel én magam feltoltam a blog.hu-ra a kegyeshalal.blog.hu-t

(címzettet szándékosan töröltem… nem az a fontos hanem a megrendelés, kézdörzsölgetés vazze’)

Miután felcsigáztál, kérlek fogadd el, hogy mint ahogyan a néhai kis Julie és Mélissa vergődtek Dutroux tömlöcében élelemre vágyva, ugyanúgy epekedem most már én is a minél nagyobb publicitás iránt.

Hiszen különösebb hírverés nélkül is olvasóim immár az országon hordoznának végig:

„mirawen írta...
írj valamit Andris...jó lenne minél többet tudni Rólad!
Egyébként hülye, kérdés, de egész nap ágyban vagy? Csak van tolószéked...?Azzal ki lehet mozdulni, még ha segítővel is. Ráadásul mehetsz a végtelenségig, amíg bírod.:) Meg persze amíg, a kísérőd bírja.
Tényleg! Lehetne maratont csinálni!
Annyian gyűltünk itt össze, meg annyian lennénk még akik szívesen sétálnának Veled , ha lehet!Akár az egész országon keresztül vihetnénk!:D Na?”

(eddig a részletek)

Csak parányi részletek és mégis mekkora terjedelem igaz????

Nem olvastam végig mindent, van családom akik többet érnek nekem mint a te beteg elméjű porkavarásod.

Ezt azokért tettem, akik hittek benned. Punktum.

És tudod, sz*arok a jogszabályokra…te adtad meg a jelszót, sz*rok arra, hogy visszaélésnek nevezed-e… rengeteg jóhiszemű emberrel éltél vissza puszta üzleti fogásból. Nincs benned jóérzés, bármennyire próbálod menteni magad most a végén.

Aki nem únja itt is elolvashatja:

http://kegyeshalal.blog.hu/

U.I. Kíváncsi vagyok törlöd-e a bejegyzést Andris...

kegyes átverés

2009-07-30T16:48:00.008+02:00

HOGYAN VÁLIK EGY ÁTLAGEMBERBŐL MÉDIAHEKKER?

Nolik Antal vagyok. Hobbiíró. Egykötetes önköltséges ponyvaíró. Nem író, ami lentebb egyértelművé válik. Üdvözlöm az egybegyűlteket. Andrisé, majd „Andrisé” után, íme az én történetem:

Családi indíttatásból régesrég foglalkoztatott egy téma. Nagyapám története. A másik nagyapáé. Nem csupán egy újabb Don-kanyar történet, hanem két tragédia összefonódása, a máig feldolgozatlan és csak részben elismert vajdasági genocídiumhoz vezető történet. És nem az önmagukban is szörnyű tragédiák fokozása a célom, de e sztoriból nem maradhat ki egy harmadik sem, a sokak szerint lerágott csont, ám mégis megkerülhetetlen holokauszt történet.

Könyvem három különböző társadalmi hátterű, huszonéves főhősének történetét meséli el.

Egy filosz zsidó munkaszolgálatos srác, aki meglehetősen burkoltan, de valamilyen szinten egy ismert ember alteregója, egy idealista fiatal tiszt és egy délvidéki parasztgyerekből verbuvált honvéd egymásba futó párhuzamos sztoriját írtam meg.

És ez volt eddigi, teljesen átlagos életem legnagyobb kalandja. Bújtam a netet, faltam a könyveket, egyéb nyomtatott háttéranyagot, dokumentumfilmeket. Nem szélsőséges iratokat, a könyvemben fellistáztam a forrásokat. Sőt, mivel végig képekben gondolkodtam, hát dilettáns módon a forgatókönyvírásról is olvasgattam. Így a 12, részben egymásba nyíló fejezetekből álló regény, könnyen átalakítható egy 8+1 szekvenciákból álló klasszikus történetmesélésű közönségfilmmé. Hiszen egy ponyvától már csak egy film fogadható be könnyebben.

Mivel hozzám a vajdasági magyar szál áll legközelebb, az 1944-45-ös délvidéki mészárlások valahol az egész mű katarzisa.

A könyv megírásánál az olvasmányosságra törekvés elsődleges szempontjaim egyike volt. Erősen képies, sok benne az áthallás a mába, meglehetősen anakronisztikus, ide-oda kiforgatott idézetekkel, aminek a fő célja nem is a fogyaszthatóság növelése, hanem a párhuzamok felfedése. Szerintem sok minden ma is pontosan úgy működik, mintha az 1940-es években járnánk. Emellett meggyőződésem, ugyanis, hogy a korabeli feldolgozatlan délvidéki mészárlások összefüggenek napjaink vajdasági magyarveréseivel is. A könyv szellemisége ugyanakkor politikailag meglepően (?) korrekt. Nem „magyarkodós” a mindenkori kisember nézőpontját tükrözi, korra, fajra, nemre, felekezetre tekintet nélkül.

Vannak benne szalacsizmusok, Ponyvaregény idézetek, és természetesen hiteles, kortársak szájából elhangzó mondatok, amelyek olykor meghökkentően modernek, szinte mainak tűnnek. Mind a szereplők, mind a narrátor indulataikat gyakran nyomdafestéket nem tűrő kifejezések tarkítják. Kegyetlen, tragikus és véres, mert a fikció ellenére a történelmi keretet igyekeztem hitelesen ábrázolni. A sztori érdekében persze olykor csaltam, de nem elképesztően történelmietlen elemekkel.

Ugyanakkor szerelmi szál és (olykor) fekete humor természetesen szerepel a könyvben és a kedvező visszajelzések közül is az efféle „sírva-nevetve-egyszuszra olvastam ki” ami talán a legjobban esett.

Sajnos a valóság a fikciónál gyakran kegyetlenebb és véresebb, aki mélyebben szeretné beleásni magát a témába, íme egy lehetőség:

"Voltak akiket kettéfűrészeltek vagy karóba húztak, másokat elevenen elégettek vagy eltemettek. Egyeseknek leszaggatták a körmüket, felhasogatták a bőrüket, majd besózták. Láttam egy csecsemőfejet a falhoz vágva, az agyveleje szét volt loccsanva. Az egyik asszony terhes volt, mikor kitaposták belőle a gyereket. Sok esetben meggyfabotra kötött tízkilós ólommal verték agyon az áldozatokat; volt, akinek az orra is leszakadt az ütéstől. Legtöbbjüknek azonban egyszerűen csak fejszével levágták a fejét. Az asszonyok sírva keresték fiaikat, férjüket a holttestek között. Mindenütt vértócsában feküdtek az emberek. Szörnyű látvány volt."; Teleki Júlia: Hol vannak a sírok?

Ennyit a könyvről. Ami nem nagyon fogyogat. Lehet, hogy ennek a magyarázata pofonegyszerű. Nem elég jó a könyv? Nem kizárt. Nem magas irodalom, ilyet soha nem is állítottam. (persze attól miért kellene olyan jól fogynia?:-)). A legnagyobb siker számomra az volt, ami valahol nyilván közhelyszámba megy, a könyv édesanyámnak nagyon tetszett. És ettől féltem a legjobban. Mert azzal a nagyapával ő maga életében egyetlen egyszer találkozott. Fél éves korában, így emlékei sincsenek. A könyvben csúsztattam, néhány adatot módosítottam, mert valahol talán el is akartam távolítani, és gondolom, mondanom sem kell, hogy Nolik Antal nem az igazi nevem. Mivel nem vagyok író, anyukám is ugyan kérdezősködött néha az ismeretlen szerzőről, de amíg el nem olvasta, bármilyen hihetetlenül is hangzik, nem fedtem fel magam.

Ha már foglalkoztunk Andrisokkal és Andriskákkal, az utolsó testileg, lelkileg ugyan megnyomorítottan hazatértünk viszont, mint tudjuk Andris bácsi volt.

Szóval ott árválkodik a kis könyvem a könyvesboltok alsó polcain gerincre vágva, a nyolcvanezer címszó között, amennyi pl. a piacvezető könyváruház kínálatában szerepel. Tű a szénakazalban. Bementem megnézni az egyik „könyvmammutba” negyed órát kerestük az eladónővel. Ráadásul nem is túl szép a hátoldala miatt, zsúfoltra sikerült a fülszöveg. Ugyan nem kereskedelmi szempontból, de szerettem volna ha karácsonyig elkészül, ami megtörtént. Viszont mint minden könyv, ha nem jut el az olvasókig, enyészetre ítéltetett. Ha az összes példány értékesítésre kerül, akkor is némi ráfizetéssel zárom magánakcióm, tehát nem ez a lényeg. Viszont záros anyagi lehetőségeim ellenére, szinte megszállottként kezdtem keresni a népszerűsítési lehetőségeket és már kezdtem egyre mélyebbre süllyedni a különféle trükkök és csavarok mocsarába, szemem előtt az üzenet továbbvitele lebegett és az, hogy elvből, egyetlen fillér, bárminemű támogatás nélkül akartam kiadni a könyvet. Amit tudtam a „hagyományos” promóció érdekében megtettem, e-mailezgettem rengeteg kultúrközeli helyre, hogy hátha, de válaszokat nem kaptam, túlságosan rámenősködni meg nem akartam. Ha minden galád tettem után mégis valami adminisztratív hiba folytán megnyílna előttem a menyek országa, akkor Szent Péter kérdésére, hogy: -Fiam, ennyi sutyerák svindli után mondj valami jót is magadról? Mire legfeljebb csak annyit tudnék kinyögni: - Nem nyaltam a befolyásosok seggét.

Ezek után, gondolom megcsóválná hosszú ősz szakállát, majd visszakérdezne: - Honnan is jöttél fiam?

- Magyarországról.

- Hát, akkor nem is csodálkozom, hogy ilyen fiatalon idekerültél.

ETIKÁTLAN BLOGOLÁSSAL AZ ETIKUS PONYVAÍRÁSÉRT

Legalábbis én arra gondoltam. Készíttettem egy provokatív honlapot. Egyszerűnek tűnik, meglehetősen durva a szimbólumvilága, mégis elgondolkodtató. Ha nemzeti színűek a betűk, akkor miért pont a Google catull betűtípusát választottam, és mit keres ott egy felfércelt Dávid-csillag hűlt helye? Valamint néhány nagyon szabadszájú rövidke szösszenetet is felhelyeztem rá, a regényrészletek mellé. Majd elkezdtem spamolni. Olyan kisipari módszerekkel, jópofának szánt érdemi kommenteket írogattam, viszont rövid időn belül elértem, hogy viszonylag széles körben közutálatra tettem szert. Na meg a kapitalizmus törvényei alapján a maga automatizmusával ki is rostált a rendszer. Jöttek a moderátori szabványlevelek: „sajnálattal értesítjük blablaba.” Én eleinte még totális szélmalomharcot folytatva vitriolosnak vélt válaszlevelekkel bombáztam a gépet: „Például: mélységesen bánom, hogy a hatalmas www.nolikantal.com birodalom a parányi index.hu érdekeit sérti…” Párhuzamosan természetesen megküldtem a könyvet online formában is pár honi netes tótumfaktumnak, de semmiféle visszajelzést nem kaptam. Az üdítő kivétel Tóta W. Árpád (indexes megmondóember) volt, aki gyorsan, korrektül válaszolt, viszont utána elhalt a dolog, ami nem rajta múlott, mert továbbpasszolta a könyvet az illetékes könyves blogosoknak, hát itt tart a sztori, azóta is várom a recenziót. Eleinte közmegvetés övezett, annyira nyomultam, majd afféle megtűrt csodabogárrá váltam és különféle blogokba kezdtem kommenteket írogatni. Majd láttam egy hihetetlenül ötletes blogot, amit írója tehetségesen töltött meg élettel. Virtuális falvat alkotott laza fiatalokkal. Ekkor jött az ötlet, ha csinálok egy saját blogot, akkor arra én is kihelyezhetek egy reklámfelületet. Szerintem kissé pofátlanul elcsentem pár ötletet ebből a blogból, meg a farvizén próbáltam némi promóciós felülethez jutni. Szerinte meg mindezt nagyon pofátlanul csináltam, volt pár normális e-mail váltás közöttünk, aztán elmérgesedtek a dolgok. Én mindig érdemben válaszoltam, ő nem. Az igaz, hogy én voltam aki provokál, de bíztam benne, hogy megérti a célom. Picit, mint Neruda postása, használtam a versét. Továbbra is meggyőződésem, hogy ezzel neki nem ártottam. Mindegy, mindennek ellenére szurkolok további sikereinek, mert tehetségesnek tartom. Igazándiból egy blogger barátja szólt be az én blogom felé valami lekicsinylő megjegyzést. Bloggeri sztárallűrök, lelke rajta. Ugyan ezzel nem az volt a célom, de talán sikerült bebizonyítanom, hogy valamicskét én is tudok blogolni. Érzékeny, szenzitív terület ez, mindenesetre olyan szempontból jó lecke volt számomra, hogy ha mód van rá, minden akció előtt célszerű korábban egyeztetni. Most lehet, hogy sokan azt gondoljátok, ez evidens, alapvető udvariasság, hogy lehettem ilyen tahó? Nos, talán naivan úgy képzeltem, hogy főleg a humorban utazó blogok bloggerei számára természetesek az ilyen zsiványságok, főleg ha van benne ráció, ezek szerint tévedtem. És hogy jön egy humoros blog ezekhez a témákhoz? Nos, a szegény ember vízzel főz elv alapján, több megoldással is próbálkoztam. Például már szinte a kezdetektől csatlakozott hűséges fegyverhordozóm, tsabi is a csapathoz, aki olykor posztokat is ír és ő ügyködik a számítástechnikai részén a dolognak, meg az általam kiötlött, alkalmazott, Ásítozó inas logót is ő valósította meg. Humorosnak szánt(?) Blogom szereplői: mindenféle sztereotípiákat magukon viselő, és többnyire henyélő hivatalnokok: Guszti, a Vitár Róbert hasonmás vén alkesz, hobbi csigatartó, Aranka, a pánik és sz@rkeverő, aki attól parázik, hogy a Düsseldorfi Önkormányzat felvásárolja a hivatalt (és újabb abszurd csavar az abszurdban, tsabi teljesen véletlenül Düsseldorfban dolgozik, mi több, egy újabb srác csatlakozott, bizonyos Chazz Reinholds, aki szintén arra keresi a vendégmunkások keserédes kenyerét) Péderke, az aktivista, meleg hivatalnok, aki a Másik Hivatal, a Homoszexuális-, Biszexuális és Határidőbetartó Hivatalnokok Lapja, aki egy Brüno hasonmás, viszont Brünotól annyiban eltér Péderke, hogy ő többnyire rokonszenves, és valahol Fábry Sándor ihlette, róla majd később. Időközben bővítettem a portfóliót. Fiktív pályázatokat írtam ki, persze nem ilyen rejtőzködős, átvágós stílusban, hanem úgy, hogy egyből leessen, hogy mindez poén, főképp, hogy a Nolik Antal Különösen Hasznos Közalapítvány euro százezres díjait óriási meglepetésre rendre Nolik Antal nyeri meg. Itt énblog szerű írásokat helyezek fel, mint például a cigány-magyar együttéléssel kapcsolatban elmondom a nézőpontom: Dunának, Gangesznek egy a hangja címmel, illetve írtam pár blog paródiát. És soha sem moderáltam. Mi több, futtattam pár alterego nicket, és előfordult olyan faramuci helyzet, hogy valakit „saját magammal” szemben védtem meg. Olykor kikerültem az Index ajánlóba, hisz az is volt a célom, és persze csőstől jöttek kekec kommentelők. Egy nagyon ottfelejtette magát, sokáig ontotta rám a pikír megjegyzéseket, de képzelhetitek, mintha egy mezei baltás gyilkos stoppos szállt volna be a texasi láncfűrészes furgonjába. Szóval nemsoká azon találta magát „jóakaróm” hogy a nickjéhez kínosan hasonló nickkel egy ruszkibaka.blog.hu (férfi homoszexuális pornográf tartalmú blog) blogon is kommentel valaki. Aztán az ő mocskos szájából már nem igazán volt meggyőző a többi jámbor kommentelő részére érvelése, miszerint ahhoz a nickhez neki semmi köze. És persze volt, aki a provokatív honlapom provokatív bannerét kifogásolta. Lefasiztázta, anélkül, hogy tudta volna, hogy az hozzám tartozik, én gyorsan írtam neki, hogy „uram, ott szó sincs, fasizmusról, nézze meg alaposabban” de ment is tovább. Ekkor együttéreztem Friderikusz Sándorral, akiről azért elég vegyes a véleményem, mert a könyvét ugyan nem olvastam (gondolom ő sem az enyémet, 1:1:-)) hogy neki egyszer egy teljesen konszolidált középkorú hölgy valami, a média szerint vélt stiklijével kapcsolatban a nyílt utcán beszólt. És Fridi addig nem nyugodott, amíg nem győzte meg arról, hogy üljön le vele és egy kávé mellett hadd hallgassa végig az egész sztorit. Sajnos én nem voltam ilyen szerencsés, nyilván ő sem mindig, de legalább akkor sikerült.

Megismerkedtem egy kiváló, sztárallűrmentes sztárbloggerrel, az összeesküvés-elméleteket feldolgozó konteo.blog.hu, meg még ki tudja hány blog gazdájával, tiboruval, mivel írtam egy összeesküvés-elmélet paródiát a neandervölgyiek kihalásának okairól. Tiboru azon kevés beavatottak egyike, aki tudott erről a hekkről. Így az összeesküvések kutatója most maga is belecsöppent egybe. Neki egyik blogjában a milstory.blog.hu-ban is van pár vendégírásom, katonatörtének: Pl. Švejk Macedóniában, A csikló botanikája, meg A felfüggesztett péderbál. Akit érdekel silány irományaim másik tárháza, bekukkanthat: hivatal.blog.hu .Ezek persze afféle gyorsan összecsapott netes szösszenetek, a könyv a látszat ellenére szerkesztett, csak hát ahhoz ki is kellene nyitni.

AZ „OKLEVELES” NEMÍRÓ

Azt hittem, hogy a hobbiírás is ugyanolyan hobbi, mint bármelyik másik. Mert míg az egyik hobbiasztalos jó esetben össze tud ütni egy sámlit, addig egy mondhatni „sztár hobbiasztalos” olyan Taj Mahal makettet rittyent a börtönigazgató feleségének szülinapi meglepetésként, hogy a meglepetést a börtönből való megpattanással is megfejeli. De nem, mert a hobbiíró nem író. Nekem legalábbis erről papírom van:

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

< Wikipédia:Törlésre javasolt lapok

Ugrás: navigáció, keresés

Törlési megbeszélés lezárt jegyzőkönyve

Az alábbi törlési javaslatot archiváltuk. Kérjük, ezt a megbeszélést már ne módosítsd! A további hozzászólásokat a cikk vitalapjára írhatod. Ezt a lapot már ne szerkeszd!

Az eredmény: Törölve. – Alensha sms 2009. július 15., 15:36 (CEST)

Nolik Antal [szerkesztés]

Nolik Antal író, könyve is van, egy darab. Nekem viszont a következő problémáim vannak:

Az írás nem hasonlít lexikoncikkre, inkább reklámízű bemutatkozás, a vitalapon pedig bevallottan öncikk.
Semmilyen lényeges adatot nem tudunk meg Nolik Antalról, ellenben az életrajz rész valami szörnyű maszlaggal, nyilvánvalóan művészi célú kamu információkkal kábítja az olvasót.
A cikk a reklámcélú nolikantal.com oldal másolata.
Az internetes keresés során sem bukkantam semmilyen lényeges adatra, riportra, független könyvkritikára, csak könyváruházak ajánlóira.

Véleményem szerint sem Nolik Antal eddigi munkássága, sem a róla szóló írás színvonala nem passzol a Wikipédia kereteibe, ezárt javaslom törlését. törlendő Beroesz 2009. július 11., 10:56 (CEST)

törlendő: nemcikk. Bemásolta sajátmagát. OsvátA Palackposta 2009. július 11., 11:13 (CEST)
törlendő Per OsvátA. – Ary vita 2009. július 12., 12:26 (CEST)
törlendő: Kérdéses a nevezetesség, a szöveg pedig nem lexikoncikk. – Malatinszky vita 2009. július 12., 17:10 (CEST)
megjegyzés a szöveg rettenetes, de elgondolkoztam azon, ha énekesnél elég 1 megjelent album, írónál miért nem elég 1 könyv? – Alensha sms 2009. július 12., 22:55 (CEST)
törlendő as per mindenki + válasz Alenshának: nem mindegy, hogy az az 1-könyv mi. Vannak olyan 1-könyvek, amelyek külön szócikket érdemelnek, Noliké viszont egy magánkiadásban megjelent, meglehetősen rossz szerkesztési színvonalú paperback, a kolofon még kiadási adatokat sem tartalmaz az évszámon kívül. Pasztilla 2009. július 13., 12:50 (CEST)

megjegyzés Engem valahogy zavar, hogy könyveknél úgy érezzük, meg tudjuk húzni a határt az értékes és az értéktelen közt, CD-t meg enciklopédikussá tesz már maga a tény, hogy létezik. A szerkesztési színvonal nincs összefüggésben magának a könyvnek az értékével, CD-borítót is tudnék olyat mutatni, amin még a dalcímeket se bírták helyesen leírni. – Alensha sms 2009. július 14., 01:34 (CEST)

Egy szóval nem állítottam, hogy a cédénél rendben lévő dolog a nevezetességi kritériumunk, ha van ilyen, és még sok egyéb más dologra sem gondoltam e helyütt Nem a szerkesztési színvonal egyébként a kulcsszó, hanem a magánkiadás, persze a szerkesztési színvonal is karakteresen rámutat arra, hogy kiadási-szerkesztési szakértelmet nélkülöző házi barkácsról van szó. Ezzel az analóg, ha demókazettákat tennénk nevezetességi kritériummá. Pasztilla 2009. július 14., 07:19 (CEST)

törlendő — de az a Churcill esetleg megérdemelhetne egy cikket, akárki is legyen… — P/c vita 2009. július 13., 14:31 (CEST)
törlendő az ő érdekében. Öregkorában nem tudná megjelentetni itt közölt önéletrajzi regényét, mert a jogokkal a Wiki rendelkezik. --Bitman vita 2009. július 14., 12:50 (CEST)
törlendő, a demókazettás hasonlat meggyőzött, Pasztilla :) – Alensha sms 2009. július 14., 14:07 (CEST)
törlendő Igen, ez talált. Ez egy magánkiadású demó zanzája. A könyvet ugyan nem olvastam, de ez nem egy lexikoncikk, hanem novella. L András vita 2009. július 14., 23:01 (CEST)

A fenti megbeszélést archiváltuk. Kérjük, további hozzászólásokat már ne írj hozzá! Ezt a lapot ne szerkeszd!

„Kertész Imre első regénye, a Sorstalanság több évi várakozás után jelenhetett csak meg, egy kiadó el is utasította, íróilag színvonaltalannak tartotta, stílusát pedig ügyetlennek, körülményesnek minősítette.”

Tegnapelőtt, amikor rábukkantam, rettenetesen bosszantott, hogy mégis mit képzelnek ezek az önjelölt cenzorok. Főleg a kiemelt részek miatt. Ellenérv a „szabad” wikipediás megjelenésre, az, hogy magánkiadásban jelent meg a könyvem? Hiszen így nem vettem el a közből. Ezt tartottam az egyik fő alapelvnek, hogy könyvem legyen úgymond közpénzmentesen etikus, amit gondolom már az unalomig ismételgettem. Mint minden hobbi, a hobbiírás is költséges mulatság. Kifizettem a szerkesztőt, korrektort, tördelőt, nyomdát. Bármennyire is úgy tűnik, ha valaki bele se néz, a könyv szerkesztett. Tévedtem, az összes pénzt, amit a könyvre költöttem, nyilván át kellett volna, hogy utaljam valamelyik igazi írókat istápoló alapítványnak. Na mindegy, ti tudjátok, hisz csak a nemes ügyért küzdötök. Egy előzetes e-mail alapján talán egyeztethettünk volna. Egyébként a provokatív honlapommal ellentétben semmi sértő nem volt a cikkben. Valóban önpromó, de hát magad uram, ha szolgád nincsen. Azért két cenzúrázás között azzal a Churcillel talán tényleg lehetne valamit kezdeni:-).

A MEGVÁLTÓ TESTTÖMEGINDEXE

Miről is szól silány nemírói könyvem? Ahogy én látom, hogy a Don-kanyar mit üzen a mának, ahogy én látom, hogy a délvidéki mészárlások mit üzennek a mának, ahogy én látom, hogy a holokauszt mit üzen a mának. Ponyvába csomagolva. Mert mint egy igazi nagy író írta, hogy ő az egyik nagy művéhez, ha nem a legnagyobbhoz, a legprimitívebb elbeszélői módot választotta. Én mást nem is választhattam. Írói mesterségbeli tudással nem rendelkezem. Közérthetőségre törekszem, mert a poszt-poszt-posztmodern, sokdiplomával, vagy még tán úgy sem dekódolható nyelvezetéhez végképp nem konyítok. Akkor miért nem azzal kezdtem? Hisz legalább egy nyomorult kreatív írói tanfolyamra beiratkozhattam volna. Nem tettem, mert naiv gyermeteg módon attól tartottam, hogy akkor esetleg elveszíti a szövegem az amatőrség diszkrét báját. Akkor miért fizettem szerkesztőt, korrektort, tördelőt? Mert másoknak szántam, megkönnyíteni szerettem volna a befogadást. Viszont a kész könyvemmel a táskámban elmentem ennek a nagy írónak egy író olvasó találkozójára. És nem hittem a fülemnek. Mert míg korábban azt olvastam, hogy szerinte amit ő tud, az a sok-sok év költői, írói, drámaírói munka során felhalmozódott technikai tudás. Viszont ott elmondta, hogy mennyire örülne annak, ha jönne egy kívülálló, értsd valaki az irodalmi életen túlról és letenne az asztalra egy regényt.

Ezt követően félénken odamentem, megmutattam neki egy A4-es lapra nyomtatott féloldalnyi szöveget két képpel és néhány sorral. Majd mondtam neki, hogy mekkora hatással volt rám a könyve, viszont egy fontos jelenetnél megvezetett. Nekem nem volt hiteles, hogy főhőse a tömlöcben Jézussal találkozott, mert, ha a tudományos kutatók legújabb feltételezéseit vesszük alapul, és összevetjük egy testtömegindex táblázattal, akkor cseppet sem volt kövér, mi több az alultáplált kategóriába sorolhatnánk. Mire ő kifejtette, hogy a kövéret úgy értette, puffadt, ami a rendszertelen táplálkozás következménye. És ebben maradtunk. Persze a megváltó testtömegindexe csak afféle small talk volt. Majd félénken átadtam a könyvem, a szokásos, jópofinak szánt felvezető szöveggel. – Itt az újabb hülyegyerek, aki véleményezésre átnyújtja az írását. Legfeljebb az újabb hülyegyerek nagyobb áldozatot hozott a szokásos mértékűnél, mert nem kéziratot tett elé, hanem egy önköltséges, kész könyvet. Meg mellé, mintegy bónusz csomagban, egy kabarét. Nagyon provokatív, és éppen ezért bíztam benne, hogy figyelemfelkeltésre, gondolatébresztésre alkalmas. Kétnyelvű darab, többnyire szerb és részben magyar. Egy kulturális kűvészeti program groteszk fekete humorral ötvözve. Ilyen napirendi pontokkal, mint: magyarverés, turbo-folk énekesnő, könyvégetés. Spiró ugyanis szerbül is tud. Ő udvariasan megköszönte a két irományt, kért egy e-mail címet, mondta, hogy majd jelentkezik. Akkor egy kicsit elszemtelenedtem és megkérdeztem, hogy netán számíthatok rá, hogy úgy harminc napon belül visszajelez. Na, ekkor már csöppnyit morcosan nézett rám, mondta, hogy nagyon elfoglalt. Ez biztos így is van. És ezóta sem írt nekem mailt. Bizonyára az üzenetét ezzel az el nem küldött e-maillel adta át: - A könyved olvashatatlan. Csakhogy itt maradtam kétségek között. Mert lehet, hogy az üzenete mégis inkább csak annyi, hogy: - A könyvedbe bele se olvastam? Spiró Györgyöt sokan támadják politikai nézetei miatt, kevesebben írói kvalitásaiért. Politikai nézeteivel nekem semmi bajom, igazándiból nem is ismerem őket, és hidegen hagynak. Viszont hatalmas írónak tartom. Ő, aki a Csirkefejjel beemelte a magasirodalomba a bazdmegelést, és szerintem jól tette. Merthogy ott van az utcán, emberi gyarlóság, hát akkor miért ne ábrázolná a művészet is? És a Fogsággal, a vaksi Uri csetlőbotló zarándoklatával a Krisztus korabeli Római Birodalom legfontosabb helyszínei között letett az asztalra, mint valaki találóan írta egy irodalommal foglalkozó blogos kommentben, egy ponyvát, ahogy Spiro képzeli a ponyvát. Természetesen nem akarom hozzá mérni magam, sem kvalitásokban, de még csak abban sem, hogy ugyan én is tanulmányoztam a forrásokat a könyvemhez, de távolról se tudtam rá annyi időt szánni, mint ő. De bassza meg a jegesmedve, ha már elfogadtad tőlem az én ponyvámat, miért nem tudtál megereszteni legalább egy kurva e-mailt? Akár azt a kegyetlen egysorost: Olvashatatlan! – Főleg azok után, hogy te magad mondtad, alig várod, hogy jöjjön valaki kívülről. Akkor legalább mondj annyit, bocs fiú, nem te vagy az.

ŠVEJK, A DERÉK ÖNGYILKOS E-MERÉNYLŐ

Mivel továbbra sem kaptam visszajelzéseket, elhatároztam, hogy akkor megpróbálok a szomszéd vár bevonásával média felhajtást keverni. Könyvem nem szerbellenes, „csak” embertelenségellenes. Viszont, ha a szövegkörnyezetből kiragadunk néhány részt, akkor megfelelő körítéssel mindez egy szerbellenes förmedvénnyé csúsztatható. Megírtam egy levelet, egy bizonyos Zoran Ilić nevében, teljesen átlagos szerb név. A levél arról szólt, hogy egy barátja magyar felesége kapott egy könyvet és teljesen sokkolta annak a tartalma. Mert a szerbeket primitív, együgyű véres gyilkosoknak ábrázolják benne, a magyarok bűneiről pedig természetesen szó sem esik. Egy, akár így is értelmezhető részt lefordítattam (annyira azért nem tökéletes a szerbtudásom, letkoráltattam egy egyébként is irodalmi szövegek fordításával is foglalkozó sráccal) majd Zoran Ilićként levontam a végkövetkeztetést, hogy „ezt a könyvet be kellene tiltani.“ Bújtam a neten a szerb szélsőséges honlapokat. „Melléktemékként“ Mindenféle bizarr információhoz jutottam. Például Szerbiában élő zsidók listája, szóval ott is nagy úr a hülyeség, még a zsidózásban is. És küldözgettem az e-maileket. Šta čitaju Mađari? Mit olvasnak a magyarok? Végül az egyik portálra kitették. Ezt követően én is kiírtam a honlapomra a többi provokatív szöveg mellé (mint például II. World War story, 66,6% Holocaust free, ami első pillanatra felháborító, azonban egy picit belegondolva, abból 33,3% is több, mint szörnyű) és jött pár helyeslő, többé-kevésbé véresszájú komment, hogy igenis, ilyenek a magyarok, mit képzelnek stb. Majd becsempésztem egy „vakondot“ a kommentelők közé, Tibort Szabadka mellől (Tibor, pored Subotice) aki udvariasan elkezdte fejtegetni, hogy ő olvasta a könyvet, az nem gyűlöletkeltő, hanem elgondolkodtató, nem szerbellenes és, hogy a vajdasági magyarságot valóban sok szörnyű sérelem érte, sőt a mai napig is bizonyos szempontból másodrendű polgárok, a magyarverésekről nem is beszélve. Eleinte elutasítás volt a részem, majd mivel mindig higgadt és udvarias voltam, például elnézést kértem a gyönge szerbtudásomért, a légből kapott hülyeségekre megbízható internetes forrásokra utaló tényekkel válaszoltam, egyre többen rokonszenvesnek találtak. Például valaki eleinte lefasisztázott, majd utóbb kellemes húsvétet kívánt nekem, amit természetesen viszonoztam. Különösen azok után, hogy odaszokott egy totálisan elfogult, borultelméjű futóbolond, srbin nicken. Úgy képzeljétek el, mint a legvéresebb szájú kurucinfóst, csak éppen szerb színekben. Zsidó világösszeesküvésről, magyar területi követelésekről, 70%-os szerb lélekszámú Szentendréről írogatott. Végül akkorát fordult a kocka, hogy sokan őt küldték el melegebb éghajlatra, nekem (azaz Tibornak Szabadka mellől) viszont az egyik kommentelő nagyon elegánsan megadta a teljesen megérdemelt kegyelemdöfést. Nézeteimmel egyetértett, azonban, mint írta, már a kilencvenes évektől Magyarországon él és a kultúrában dolgozik, viszont ezt a Nolik Antal nevű írót senki sem ismeri. Hát így ért véget az én antireklám céljából indított felhajtáskeltésem. Mintha a terroristák, ahelyett, hogy az Ikertornyoknak repültek volna, inkább a World Trade Center ablakait mosták volna le önkéntesként, mintegy az iszlám-USA megbékélés jegyében. Paradox módon azt értem el egy kis közösségben, amit a könyvemmel szerettem volna nagyobb körben, de ha úgy tetszik, már ezért megérte. (Sajnos az anyagot kommentek nélkül archiválták, de a törzsszöveg az archívumukban még megtalálható, ha valaki rágooglizva nem találja és érdeklik a részletek, segítek neki.).

A CSUKLYÁS PONYVAÍRÓ

Ezzel párhuzamosan, mivel a honlapomra már kihelyeztem azt az újabb sokkolónak ható csali szöveget, felépítettem egy, ha úgy tetszik ördögi, ha akarom ügyes médiahúzásnak tűnő, vagy szánalmasan gyerekes koncepciót, miszerint mivel Szerbiában üldöznek, kénytelen vagyok bármilyen közszereplést csak csuklyában vállalni. Megszereztem Fábry Sándor telefax számát, és az alábbi faxot küldtem neki:

Tárgy: Csuklyás ponyvaíró és Malina Hedvig

megverésének eltáncolása az Esti Showderben

Tisztelt Fábry Úr!

Elkövettem egy regényt. Don-kanyar sztori sok áthallással a mába (Pl. Critical mass és Szalacsi inside). A mű üzenetével ellentmondana bármilyen állami/alapítványi/pályázati pénz kuncsorgás.

Viszont nullkilométeres ponyvaíróként szembesültem azzal, hogy kis hazánkban nehéz a dolga a hozzám hasonlóan ritka állatfajnak, amelynek kifejlett hím példányai a saját f@rkukkal (értsd. saját finanszírozásban) verik a csalánt. Sajnos pénztárcám nem demjánnyi és nem vagyok „Kepes” agyonszoláriumozott és photosopozott portrémmal gigaposzteren pl. „Patt az olvasóknak.” szlogennel hirdetni a művemet. Ezért nagyot tolna a talicskámon, ha felléphetnék az Ön műsorában. Különös tekintettel arra, hogy egy olyan szomorú jelenségre szeretném felhívni a figyelmet a könyvemmel, ami meggyőződésem, hogy Önt is elkeseríti.

A szinte teljesen lineáris, ám meglehetősen anakronisztikus, olykor trágár és alpári történet három pozitív hősének egyike egy munkaszolgálatos zsidó srác, míg a másik egy idealista, a történelmi Magyarország revíziójában reménykedő fiatal katonatiszt, a harmadik hős, családi kötelékeim okán a szívemhez legközelebb álló, pedig egy Délvidékről sorozott honvéd.

A tizenkét fejezetes regényt elsősorban a tizenegyedik fejezet (mondhatni tizenegyes, penál, avagy büntető) miatt írtam meg, amelyben az 1944-45-ös délvidéki magyar mészárlások áldozatairól, illetve napjaink magyarveréseinek kárvallottjairól emlékezek meg.

A regény ennek ellenére(?) politikailag meglepően korrekt. Pl. az anakronisztikus sztoriban kap benne hideget-meleget a jelenlegi hazai párt elit mindkét, de inkább mindhárom oldala. Emellett a regény nem szerbellenes, „csupán” embertelenség ellenes. Mégis a szövegkörnyezetből kiragadott idézetekkel egyesek elérték, hogy annak tűnjön (gondolom nem lepődik meg azon, hogy ahhoz már nem vették a fáradtságot, hogy netán elolvassák, vagy lefordítsák az egészet). E miatt a déli szomszédos államból és annak „államalkotó népétől” sajnos olyan e-maileket is kapok, amikről nem szívesen beszélnék, többek között ezért is szeretném inkognitómat megőrizni.

Elképzelésem, hogy én csuklyában (valójában fejzsákkal, de ez részletkérdés) lépnék fel a műsorában, amelyre, ha a honlapomat megtekinti (nolikantal.com), a google catull betűtípusával és piros-fehér-zöl-f-p színekkel „Nolik” felirat lenne felhímezve. (szerintem már az előzetesben is meghökkentően mókásan hatna, ahogy a csuklyás fejemet sminkelik).

Ugyan a tárgyhoz földrajzilag nem kötődik Malina Hedvig megverése, viszont a tartalomhoz sajnos igen. A regény népszerűsítése érdekében, valamint a magyarverésekre és a délvidéki magyar mészárlásra történő figyelemfelhívás okán írtam egy kabarét, amiben Malina Hedvig megverésére is kitérek (a kabaré kétnyelvű, a párbeszédek túlnyomórészt szerbül folynak, jelenetek: magyarverés, könyvégetés, turbo-folk énekesnő stb. ).

Az Ön műsorában rajtam kívül három táncos is fellépne. Két fiatal férfi, akik SS, Hitler-jugend, skinhead viseletek elegyére utaló jelmezbe lennének beöltözve és: „Carl Zeiss Rummenigge (hogz mi;rt nem Carl Heinz, az a regényből kitűnik), Joachim van Ribbentropp! Carl Zeiss Rummenigge, Joachim van Ribbentropp! Ein, zwei Polizei, drei, für Brigadier! Ein Volk, ein Führer! Aha, aha, aha, da,da,da” szövegre komponált techno zenére masíroznának be.

Ezt követően a lány fején egy lepukkadt orosz muzsik jelmezben térdepelve araszolna be a színpadra, a nyakába egy meglehetősen kezdetlegesen megbuherált Megváltó Úrjézust ábrázoló ikon lógna egy zsinegen, amelyen a názáreti arcát a grúziai goriiéra retusálták.

Az Internacionálé és az Amuri partizánok, valamint egyéb jó kommunista harcos, szovjet szívet motiváló mozgalmi dalok dallamára orosz egyházi énekekből és fordítva, szent gregoriánusok melódiáira kommunista indulókból összemixelt zenére vonulna be.

Majd a lány levetné jelmezét. Vékony, hosszú, egyenes szőke hajú táncoslány fehér nadrágban és fehér trikóban. A trikóját egy nagy málna díszíti. Ezt követően eltáncolják, hogy a két szkinhed megveri.

Természetesen megértem, ha mielőtt mindehhez a nevét adná, el szeretné olvasni a könyvet. A honlapomon megrendelheti, illetve a Booklinon és egyéb online áruházakban is kapható, valamint „offline” a Fehér ló fia könyvesboltban és a Kráterben (Rákóczi úti Wass Albert ellátó vállalat:-) és Vajdaságban is kapható. Nemsoká az Alexandrán kívül (online ott is) elvileg az összes jelentősebb hazai könyvesboltban is megvásárolható lesz, viszont megtisztelne, ha elfogadna tőlem egy tiszteletpéldányt.

Bízom benne, hogy tervem felkeltette érdeklődését, kérem ez esetben szíveskedjék ………………………………………………………………………………………………………………………(kapcsolatfelvételre vonatkozó rész)

Köszönöm, hogy elolvasta levelemet és amennyiben bármilyen okból mégsem tud/nem akar/nem mer velem együttműködi, megköszönném, hogy azt akár egy nagyon rövid negatív válaszban jelezné.

Budapest, 2009. február 11.

És legnagyobb meglepetésemre villámgyorsan jelentkezett. Nagyon udvarias volt, rokonszenvesnek találta az ötletemet, csak udvariasan hárított, mondta, hogy az ő műsorukban sajnos erre nincs lehetőség, viszont egy tiszteletpéldányt szívesen elfogadna. Én is udvariasan megköszöntem részéről a gesztust, meg, hogy visszajelzett, mondta ezt mindenkivel megteszi, majd abban maradtunk, hogy még aznap küldök neki egy példányt és a magánvéleménye érdekelne a könyvről.

Eltelt 2-3 hét visszajelzés nélkül. Írtam neki egy udvarias SMS-t, amire választ nem kaptam, majd még egyet egy hét múlva, ismét válasz nélkül maradtam, majd a rákövetkező héten felhívtam. Ő idegesen pusztán annyit mondott,hogy már megmondta, a projektben nem kíván részt venni. Mondtam ezt nekem korábban is világos volt, csupán mint magánember, mit gondol a könyvről, ez volt a kérdésem. Ekkor ridegen megismételte, hogy a projekt nem érdekli, jó napot kívánok, majd vége. Ismét nem tudtam meg, hogy ez vajon azt jelenti-e, hogy a könyvet tartja rossznak, avagy bele se olvasott, netán még a látszatát sem szeretné kelteni annak, hogy bármit, úgymond a „médiaszerződésén” kívül, magánemberként véleményezne, holott amennyit tudunk róla, ez meglehetősen kizárt.

Spiróhoz hasonlóan dühös voltam rá. Tiszteletpéldányt ő kért, ugyan én ajánlottam fel, az részemről nem kegygyakorlás, hiszen gyorsan postáztam, sok-kis költség és munka is összeadódik, ő pedig egy nyamvadt szót nem tud róla mondani?! Ha nem tetszett neki, akkor pont ő az, akitől cseppet se lenne furcsa, ha a pofámba vágná: öcskös, 20 oldalig se jutottam benne, úgy szar ahogy van!. Már ezzel is beljebb lennék. Így viszont nem kizárt, hogy a küldemény felbontatlanul landolt a kukában.

Dühömben gyermeteg bosszúhoz folyamodtam, blogomon írtam egy pamflettet, amelyben Péderke a Másik Hivatal meleg aktivista újságírója készít vele egy interjút: Fábry Sándor leköcsögözi Péderkét és viszont címmel. Az a nem túl jelentős számú olvasó, aki elolvasta, vagy röhögött az egészen, vagy nem, mindenesetre Fábry Sándor minden bizonnyal túléli ezt az attakot. Ismét a megbántott civil kicsinyessége uralkodott el fölöttem. Megértem, hogy egy médiasztárt ezernyi barom bombázza mindenféle pihentagyú ötlettel, de ha már valaki ennyit szöszöl a részletekkel, legalább egy érdemi válaszra szerintem méltó lenne.

A WEBKETTES MOCSARÁBAN

Egyre többet nyomultam, különféle blogokon véleményezgettem, saját blogomon írogattam a bürokratikus hivatalnokokról szóló abszurd paródiákat minden munkanapon, ami rengeteg energiámat felemésztette. Paradox módon a blogomon is összeverbuválódott egy összetartó, kedves kis közösség, de a könyvemet ennek ellenére szinte senki sem rendelte meg. A meredek árukapcsolás nem igazán vonzotta a jónépet. Blogomat nyárra felfüggesztettem, a régi részekből állítottam be afféle best off összefoglalót. Más blogokon sok-sok kommentet írtam, ahol eleinte támadtak, mert én is provokáltam, majd egyre inkább megértőbbé váltak, már aki elolvasta a további véleményemet és én is szelídültem, hiszen láttam, hogy az én kis minipartizánakcióim gyakorlatilag visszhang nélkül maradnak. Kevésbé látogatott blogokat is kezdtem olvasgatni, némelyik valóságos igazgyöngy az internet mélyéről, szaktudásról, jó ízlésről tesz tanúbizonyságot. Odáig sajnos nem tudtam eljutni, hogy bárki is recenziót írjon a könyvemről. Ugyan provokáltam, de az unalmaskodást senkinél se vittem túlzásba, ha nem hát nem alapon. Egyre több időt töltöttem netezéssel. Emiatt a családfenntartó, normális munkám elvégzéséhez egyre tovább kellett benn maradnom, a családomat hanyagoltam, szóval valahol a net vált a heroinommá. Utólag, talán jobb lett volna, ha nincs az a néhány ember se, akiknek a könyvem letehetetlennek minősült, és aminek a leginkább örültem, hogy nem csupán „könnyed nyári olvasmányként” tetszett a művem (már amennyire egyáltalán beszélhetnénk ilyesmiről a téma miatt) mert akkor talán már előbb feladom az értelmetlen harcot.

A MAGYAR CIVIL

Hát nagyjából ez az én történetem. Dilettáns civilként akartam elérni valamit, kínosan ügyeltem arra, hogy közpénz ne tapadjon a kezemhez, ne hízelegjem be magam sehová se, inkább provokáltam és a gondolatfelkavaró botrány erejében bíztam. Lehetőségeimhez képest elég komoly áldozatot hoztam, de a szükséges médiafelületet soha sem kaptam meg. Kíváncsiak voltatok, hogy néz ki András? Úgy mint tudathasadásos többi énje, „András” és Antal, mint a halálra vágyó filmbéli Angol beteg, aki történetesen magyar. Valódi arcom felfedésére nem vágyom, mert a gondolataimat szeretném megismertetni és nem az arcomat. Lehet, hogy egy tehetségtelen ripacs, szánalmas dilettáns sorsa pusztán az enyém? Akire a globalizált világunk bármely pontján hasonló sors várna? Nem tudom. Lehet, hogy ha a könyvem bármiféle értéket képviselne, akkor annak már nagyobb körben felszínre kellett volna törnie? Nem tudom. A tű önerőből előbukkanhat a szénakazalból? Passz. Valahol a fordítottja vagyok annak, mint aki szelet vet, és vihart akar. Viharos botrányokra törekszem, ugyan pusztán attól vezérelve, hogy ne a más zsebében turkálva elmondjam, amit szeretnék, ehelyett mindig szelíd szellő lesz a vége. Lehet, hogy sokan azt mondjátok, hülyegyerek, ezért mit izmoztál annyit? Megmondom én neked, hogy nincs írói vénád, mint mások itt a kommentelők között már ki is mondták. Viszont többen meg azt kérdezték, hol lehet még irománya ennek a pasinak?

És mivel recenziót, vagy riportot senki sem írt rólam, hát a magam elmebeteg tudathasadásos módján megtettem én saját magam. Képzelt riporteremül Murcit, egy kedves kópét, a magas irodalomból valóban kiművelt koponyát választottam. Akit személyesen nem ismerek, eleinte őt is irritáltam, majd valamilyen baráti blogeriális kapcsolat alakult ki köztük. Neki a könyvem nem igazán tetszett bevallom férfiasan (Zsófi, most röhöghetsz, én meg a férfiasság).

A giccshatáron táncoló; képzelt riport Nolik Antallal, egy egykönyves, önköltséges ponyvaíróval

Fiktív Murci: Őszintén, elég ambivalens a véleményem rólad. Egyrészt itt ez a hmm, hogy is mondjam, szóval szerintem távolról se remekmű Lefagyasztott hadsereg című regényed, ami különösen első olvasatra nem nyűgözött le, egy lektűrnek meg nem szokás második esélyt adni, másrészt a kezdeti agresszív, magamutogató internetes nyomulásod, ami átváltott egy olykor sziporkázóan humoros, szerethető figura egész pályás internetes letámadásává. Na, erre varrjál gombot és bízom benne, hogy nem fogsz leszájkaratézni, mint tenné azt Csernus földid.

Nolik Antal: [jámbor félmosollyal] No para, don’t fos, nem kenyerem a szakújságírók lemajogerizése. Mivel két kérdést is kaptam, akkor úgy teszek, mintha flancos kommunikációs tréningeken pallérozódtam volna és először a másodikra válaszolok. Az internetes kampány afféle „szegény ember vízzel” főz jellegű kényszerpálya. Elsősorban tömegterméknek szánt könyvet írtam, aminek az aktuális áthallások miatt a szavatossági ideje cca. 7-8 év (talán meglepő, de nem vagyok egy Dosztojevszkij szerű tartós fogyasztási cikk) és fontos célkitűzés volt számomra, hogy az iromány vegytiszta piaci körülmények között működjön. Ha az olvasóknak nem kell, akkor óhatatlanul a lassú feledés halálára ítéltetett. Mivel koránt sem vagyok gazdag ember, és mint mondottam, mindenféle, nem közvetlen olvasói finanszírozást, állami-, alapítványi-, pályázati stb. támogatás utáni kuncsorgást kizártam, maradt az internet ingyenes szférájában a hiperaktivitás. Arról, hogy leegyszerűsítve, szerinted szar a könyvem, de jó a többi netes nyomulásom, egy picit a Max című film jut eszembe. Úgy érzem magam, mint az ifjú Adolf Hitler, akinek legfőbb vágya, hogy mint festőművészt értékelje Max, a műértő mecénás, akihez dörgölőzik, ő viszont kerek-perec Hitler képébe vágja, hogy mint festő csapnivaló, viszont a tömegeket valamiféle militáns rendszerben mozgató, különböző korok szimbólumrendszerét átvevő performance terveiben kifejezetten lát fantáziát.

F.M.: [nevetve] Van benne valami, azzal, hogy a diktátor csíráját nem nagyon nézem ki belőled. Legfeljebb, mint a diktátort alakító Chaplin. Akkor maradjunk annyiban, hogy a könyvről később beszélünk, mesélj a netes „partizánkodásodról”.

N.A.: Hát, az internetet se mézeskalácsból készült díszburkolattal rakták le. „Kampányom” legelején, ami kb. abban merült ki, hogy az egyik legnépszerűbb magyar nyelvű portálon, ami mellesleg a szellemiségében számomra roppant rokonszenves, afféle progresszív-, ironikus és gyakran önironikus, bulvár jellegű Index fórumaira küldözgettem kommenteket, hogy nézzenek már rá a honlapomra.

F.M.: És, csőstől tódult a nép a honlapodra, mint zarándokok a csíksomlyói búcsúra?

N.A.: Muhaha, jó a humorodJ. Nem, mert a zIndex, mintha csak egy bazinagy szőröslábú olháh szekust uszított volna rám 1979-ből, kimoderált.

F.M.: Egy marék SPAM miatt?

N.A.: Pontosan. Ez a fiatal, széleskörűen alkalmazva gyakorlatilag alig 10 éves, eredendően az ingyenességet és az önzetlen közösségi szellemet hirdető médium eljutott odáig, hogy „sajnálattal értesítünk, de meg kell, hogy tegyük bla-bla-bla… – indok: tiltott reklámozás” felvezetésű szöveggel például kimoderáltak a HUSZ [ Hölgyek, urak, szex - a szerk.] egyik lábfétis fórumáról, mert ajánlottam a honlapomat/könyvemet. „kevéske lábfétis light- de annál több lábjegyzet inside” szöveggel. Mintha Krisztus megfeszítése után tíz évre már javában zajlott volna az inkvizíció. De hát ez van, mint mindenütt, ebben is első az üzlet. Azért remélem az egész internet és az internetto/index még ma is élő és viruló korai gurujai, Vint Cert, Nyirő András, Uj Péter, olykor forgolódnak az ágyukban.

F.M.: Majdnem el is nevettem magam. Csak ne jönnél folyton ezzel a félműveltségedet csillogtató, trendinek csomagolt, mérsékelten polgárpukkasztó, zömében bibliai párhuzamaiddal. Mintha az agglomerációba vittem volna mint sofőr sörözni Győrfy Miklóst, Szily Lászlót és Zoltay Gusztávot és ők már a negyedik túra sör után brillíroznának elsősorban a saját faszukat szopva, hogy: „milyen kibaszottul művelt és éleseszű vagyok & egyben korszerű”, nekem meg mindehhez színjózanon kellene áhítattal bólogatnom.

N.A.: Nézd, szerintem a hiba a te készülékedben van. Nem vagy célközönség, és ½-re ne érts, nem pusztán azért, mert én annyira patikamérlegen adagolnám, hogy a célközönségemnek mit írok és mit nem, hanem azért is, mert jóval olvasottabb vagy nálam, különösen „szépirodalmászatilag” ami neked triviális, az egy mezei egydiplomásnak-, vagy még annak se, esetleg a megvilágosodás élményével járó tutifrankó párhuzam. Lehet, hogy Coelho is így működik? Nem tudom és nem is akarom divatfikázni, mert semmit sem olvastam tőle, így meg nem lenne fair, csak vegytiszta sznobizmus.

F.M.: Antisznobizmus? Lehet, hogy ez a kulcsszó hozzád? Gyűlölöd a sznob kultúrelitet és egyben irigyled őket, mert te a büdös életbe nem tartozhatsz közéjük?

N.A.: Passz, még sem analizálhatom magam. Amit vállaltan gyűlölök, hogy kevés kivétellel (mint pl. te) teljesen közönyösek művemmel és munkásságommal kapcsolatban. Amit csinálok, lehet, hogy szar (annak ellenére, hogy mezei olvasói pozitív visszajelzésben már azért hál’ istennek részesültem) de egy fél opinion leader még csak arra sem méltat, hogy visszajelezzen. És itt olyan emberekről is beszélek, akikkel korábban esetleg mint sima mezei olvasó vs szerkesztő váltottam pár levelet, vagy akár az én anyagomat is felhasználták. És se kép se hang udvarias e-mailjeimre választ sem kaptam.

F.M.: Nézd, ezek óránként tucatnyi hozzád hasonló hülyegyerektől kapják az e-maileket.

N.A.: Lehet, de hány hülyegyereket ismersz, aki könyvet írt (akár ponyvát, akár más) saját kiadásban, korrektort, tördelőt, szerkesztőt is saját zsebre fizetett és nem ifj. Demján Sándornak, v. más milliárdos csemetének hívják? Közhelyszámban sírunk arról, hogy nem törődünk a tehetségeinkkel. Hozzájuk képest a magamfajta önköltséges dilettánsokkal viszont úgy bánnak, mint egy rühes kutyával. Minél távolabb tőlem és észre se akarnak venni, csak az olykor túltenyésztett pedigrés ölebeiket babusgatják.

F.M.: Hát, nem sokat, talán Uhrin Benedek és te.

N.A.: Na látod, te is eljutottál a Mesterig. Csak azzal a különbséggel, hogy UB 80 szinte minden interjújában kihangsúlyozza, hogy ő anno a vonaton utazó, poggyászát sorban elveszítő, fiatalemberes kabarétréfájával megkereste Romhányi Józsefet, aki nem csak elolvasta a nyilván akkor is „uhrini magasságokon” álló művet, hanem érdemi tanácsokat is adott. Jó, más világ volt. Nem kizárt, hogy Romhányi is simán letagadtatta volna magát, csak attól parázott, hogy kap egy ejnye-bejnyét: „Romhányi elvtárs, kaptam egy raktáros dolgozótól egy levelet, miszerint Önt felkereste és Ön nem foglalkozott az írásával. Romhányi elvtárs, a lelkes, képzetlen- ám önkéntes munkás –szerzőket pártkötelességünk istápolni!” De az is lehet, hogy ha már valaki veszi a fáradtságot és megkeresi, akkor magától értetődő, hogy segít. És én ezzel nem találkoztam, persze, lehet, hogy Uhrin simulékonyabb, netán unalmasabban nyakrajáró volt?

F.M.: Ez az uhrinozás nálad több mint egy, hmm bocsáss meg, lejárt szavatosságú polgárpukkasztás-kísérlet?

N.A.: Annyira, hogy én ezt nem is igazán szánom polgárpukkasztásnak. Miután fingós teniszező lánykákról írt a Bolgár, már nem is nagyon pukkad a polgár, elnézést a szánalmas kis szóviccért. Szóval Uhrin Benedekben nem akarjuk észrevenni, hogy a zenebohócon túl is leledzik benne valami. Meg merem kockáztatni, hogy a kevés jó punk egyike. Mert mit is csinált? A hazai mainstream pop ellen ment minden egyes porcikájával és teljesen mindegy, hogy tudatosan, avagy csak így sikerültek a dolgai. Fiatal, szexi, deviáns figura helyett idős, templomba járó, józan életű. Ugyan csak két számos előadó, ami azért lássuk be, így egy évtized távlatából, nem kis teljesítmény. Varga Miklóstól a Vén Európán kívül mi jut eszünkbe? Vagy más műfajból: Ottliktól Az iskola a határon-t és Kertésztől a Sorstalanságot leszámítva (a filosz ínyenceken kívül) mit ismerünk? Ráadásul a Sex Pistols két örökzöldjével, a God save the Queen-nel és az Ellye the elephant-al összevetve, mind a Rebeka, mind a Kispatak eredeti alkotás, míg a Pistols az elefántos gyermekdalt pusztán feldolgozta. A kispatak szerintem a magyar popszövegek közül az egyik legszebb önvallomás. Beleborzongok, amikor a sanyarú sorsú, a nőkben korán csalódott, szellemi fogyatékos fiát egyedül nevelő, előadóművészi pályáról álmodozó szerző a házuk alatt csendesen csordogáló, majd meglassuló (v.ö. idős kor, és milyen meghatóan gyönyörű szó a „meglassult”!) kispatakról egy az egyben kijelenti a szám végén, hogy: „én vagyok a kispatak!” Megmondom picit hiányérzetem támadt, hogy a Megasztárban valamelyik ilyesmire fogékonyabb, kreatív és cseppet sem harsány fiatal szerző/előadó, pl Gál Csaba- Boogie, nem dolgozta fel a Kispatakot. És, ami a legfontosabb, sem Uhrin Benedek, sem egy másik közismert, megvetet és lesajnált, szórakoztatóipari pária, özvegy Forgács Rezsőné Fehér Anettka kezéhez nem tapad közpénz. Anettka zsebében talán akkor landolt utoljára adóforint, amikor főiskolásként megkapta az utolsó havi ösztöndíját.

F.M.: Huhh, hát beszélőkéd az látom van, és olykor az indulatoknak sem vagy híján. Az interjú első részét sajnos most be kell fejeznünk. A következő részben remélem választ kapunk arra, hogy mit jelent számodra a kisebbségi tudat, a „vajdaságiság” illetve az áttelepülés az anyaországba fiatal felnőttként. Miért feszegetitek ti vajdasági magyarok olyan gyakran a határokat? Mi ez a túllihegett polgárpukkasztás? Új Symposion, néhai Bada Dada, dr. Máriás stb. Valamint az agresszív trágárság? Ha a csernusföldi magyarok mind-mind olyan bazdmegelő übermacsók, akkor miért vagytok olyan jámbor-lojális, magyarverésre első osztályú alanyai az ottani többségi nemzetnek? Kik és miért akarnak betiltani Szerbiában? Miért tartod kisebbségi tudatod mellett a kívülállóságot, a kisember pártiságot, a „bétaságot” megírásra érdemesnek? A tengernyi lekurvázás ellenére miért érzel magadhoz közelinek egyes feminista irányzatokat? Mik a további terveid? A hozott szalonnával-hoz hasonló apróhirdetés gyűjteményt az egykori Jugoszlávia területéről pusztán azért szeretnéd elkészíteni, mert azt legalább nem kell megírni? Hogy érted azt, hogy Svejk a világ negyedik legerősebb hadseregében címmel egy fél regényt írnál sorkatona emlékeidről, míg a könyv másik felét egy veled egy időben az iraki hadseregben szolgáló, lehetőleg kisebbségi, például kurd, vagy akkor másodvonalbelinek számító pl. síita szerző írná meg Naszreddin Hodzsa a világ negyedik legerősebb hadseregében címmel?

KEGYES HALÁL

És eztán fajultam idáig. Egy bomlott elméjű tehetségtelen kókler hattyúdalához. Adtam magamnak egy utolsó esélyt. Közepesen (vagy tán annál is súlyosabb?) internetfüggőségem és önmagamat bármilyen szempontból írónak képzelésének lezárásául. Ezzel a hosszú, kusza szerkesztetlen poszttal búcsúzom. Most már nyilván senki sem hisz nekem, de sokadjára ugrottam neki mai irományomnak. Egy nem író is kerülhet írói válságba. Elnézést, ha bűneim miatt „munkám” kusza, mint borult Elméjű Kádár János utolsó beszéde. Viszont némi értelme talán volt a jóízlés határát nyilvánvalóan páros lábbal tipró alakításomnak. A ti emberi és szakmai diskurzusotok. Megszólalt itt a kitalált Andriséhoz hasonló sorsúakkal foglalkozók és így vagy úgy, az érintettek közül jónéhány, és talán amit a könyvemről mondtam az is felkeltette valakinek az érdeklődését. Elgondolkodik az összefüggéseken, még ha a könyvem kézbevételére nem is vetemedik. És valahol én is kaptam. Talán egy megerősítést, hogy most kellene abbahagyni és a saját életemet mielőbb rendbe tenni. Hiú ábrándokat nem kergetni, az internettől amennyire lehet elszakadni és még egy részleges belső lobotómiát is lebonyolítani, a gyermeteg álmodozással fölhagyni és fölöslegesen, szervezetlen egyszemélyes civilként többé semmire sem áldozni, a saját családommal sokkal többet foglalkozni és mint egy valakinek ígértem, miután rendbe tettem a dolgaim, jelentkezni fogok, mert ha több nem is, de heti 1-2 óra segítés olyan embereknek, akik tényleg rászorulnak, talán az én beteg lelkemet is megnyugtatja. És akiknek igértem, a jelszót éjfélig megküldöm, hátha valamit ér e honlap. És most nyilván kapok hideget és még hidegebbet. Bizonyára sokan legszívesebben egy IFA féltengellyel vernék szét a barom fejemet, hogy a családommal való törődés helyett miért foglalkoztam ennyi eszement baromsággal „érett” felnőtt fejjel. Mások pedig nyilván azon csodálkoztak, ha mindebbe ennyi energiát feccoltam, miért nem csináltam profibban? Lehet, hogy valaki majd a magyar médián vihog kárörömmel, hogyan tudta megvezetni őket egy ilyen egyszemélyes kispályás kókler? Ez már végképp nem az én asztalom. Örüljünk, most Barabás veszett oda. De az vesse rám az első követ, akit ha nem is ennyire, de sohasem ragadták el az álmai és nem képzelt magáról többet, mint ami. A könyvet szánalomból senki se vegye meg (biztos jön pár komment, hogy nyugodj meg, tényleg senki nem veszi meg:-) Ha valaki mégis arra vetemedik, majd végigolvassa és nem tetszik neki, ígérem, visszavásárlom, de kikérdezem ám, hogy nem kamuzik-e? Nyugodjatok meg, igazándiból senki sem fog meghalni, csak Andrist, „Andrist” Antalt, a három képzelt figurát meg a több netes alteregomat igyekszem magamból kiirtani. Mert ami nektek csak egy könyv, nekik az élet.

Üdvözlettel:

Nolik Antal

Jegyzőkönyvezett nemíró

Még egy nap; Kegyetlen halál, kényszerabortusz

2009-07-29T11:00:00.003+02:00

Sziasztok,

I./

Két dolog miatt következett be tegnapi „korai magömlésem”:-) idézve Kapin olvasótársunkat.
Egyrészt annyi olvasó szembesül a való világban Andriséhoz hasonló szörnyűségekkel, hogy bármennyire is bíztam célkitűzésem tisztaságában, egyre inkább kezdtem magam egy aberrált, pszichopata beteg állatnak képzelni, amire rátett egy lapáttal az is, hogy a fejembe szállt a potenciális „szektavezéri” dicsőség lehetősége. Valljuk be, elég bizarr, amint egy átlagos budapesti illetőségű férfi első kérdése reggel az ágyban:- Lehet, hogy ma vallást alapítok? Feleségem az éjjeliszekrényen tornyosuló kifizetetlen számlákra pillantott, majd kikászálódott megnézni, hogy van-e még aznapra kivasalt kényszerzubbonyom (most nekem ne gyertek azzal, hogy vajon milyen lenne Andris vallása? - meg: - Andris, alapíts nekünk vallást!- mert tízezer komment fölött még elcsábulok, aztán meg hogy festene a fullextrás, hangvezérléses ágy makettje a falusi templomtornyok csúcsán?:-))

II./

Andrissal és a még rosszabb egészségügyi helyzetben lévőkkel kapcsolatban is késhegyre menő vitákat folytattatok, vajon jogunk van-e elvenni az életüket? Felmerült az abortusz is néhány kommentben. Szerencsémre soha sem kerültem abba a helyzetbe, hogy bármilyen szempontból egy ilyen döntés meghozatalában részt kellett volna, hogy vegyek. Mivel az egészben a legkegyetlenebb az, hogy abban a döntésben éppen annak nincs szavazati joga, akinek az életéről szól.

Sokan kértétek, hogy adjak Andrisról jelt. Tegnap az interneten megpróbáltam megkeresni egy apró jelet, amit korábban kitettem. Döbbenten tapasztaltam, hogy nincs meg. Törölték. Nem helyhiány miatt, hanem mert nem találták életképesnek. Egy Bizottság meghozta az erről szóló megfellebezhetetlen döntését. „Andrist”, vagyis engem az eljárásról nem értesítettek, holott egy e-mail elküldésével mindezt megtehették volna. Most előáll az a faramuci helyzet, hogy a Bizottság kényszerabortusz-bizottság-e, avagy kivégzőosztag. Nevezzük egyszerűen Tajgetosz Bizottságnak. Mert pro forma a döntés jogerőre emelkedésének dátuma korábbi, mint a halálra készülő Andris élete utolsó két hetének első napja. Formailag kétségkívül betartotta a Tajgetosz Bizottság a törvény utolsó apróbetűjét is, mint ahogy a mintabürokrata Eichmann is a nürnbergi törvények előírásai szerint járt el. Az, hogy a szabad internet szokásjogának szellemiségével mindez mennyire egyeztethető össze, mindenki jogérzékére bízom.

A harmincas évek Szovjetuniójában a lexikon előfizetőknek oldalszám megjelöléssel kipostázták, hogy melyik kegyvesztett elvtársat kell a fényképről kiretusálni, a szócikkből törölni, netán egész oldalakat kitépni. És a törvénytisztelő lexikonelőfizetők mindennek szorgalmasan eleget tettek, mert az ellenőrök Nagy Fekete Autókkal jártak terepszemlézni.

Andrisnak a sztorijai és a szabad akarata volt az egyetlen fegyvere. A méltósága. Hogy szólhatott hozzátok. A Tajgetosz Bizottság egyirányúsította internetét. Megölte, mielőtt megszülethetett. Ha bármit is lementettetek, azonnal töröljétek. Emlékeitekből is, mert jönnek a Nagy Testvér Emberei és egy fáin kis „önkéntes” lobotómia lesz a nóta vége. Nem az 1948-ból vizionált 1984-ben, hanem az Úr kétezerkilencedik esztendejében.

Üdvözlettel:
„Andris”

Még két nap; titkok és hazugságok

2009-07-28T12:31:00.002+02:00

Köszönöm az ötleteket a blog továbbvitelével kapcsolatban. Mmk. ötletét tartom a legjobbnak, persze ahhoz meg kell találni az Erős Kezű Vezetőt (huhh, milyen félelmetesen hangzik) vagy valami más módon megoldani az összefogást. Mazsolo2 ötlete is nagyon jó, neki is elküldöm a jelszót, mert ki tudja, hogy végülis ki tud időt szakítani a blog folytatására. Kapen női iszapbirkózásos ötlet poénja is jópofa, de attól tartok, sok-sok ilyen szaktopik már létezik. Kapen szerint így is úgyis „egynyári” téma vagyok, hmm, lehet, minden relatív. Ne értsd félre, nyugodtan mondd ki a véleményed, bírom a humorod és a meglátásaid. Remélem a többiek azért nem sértődnek meg, hogy ismét kivételezek, de Kapen is kedvenc kommentelőim egyike. Mmk-nak és mazsolo2-nek az identitását nem áll módomban ellenőrizni és nem is akarom, a lelkiismeretetekre bízom, hogy vajon ti jelentkeztek-e a jelszóért. Kérlek írjatok az andris1371@gmail.com címre, persze ha nem gondoltátok meg magatokat és majd idővel megkapjátok a jelszót.

Viszont még egy lehetőséget felkínálok:

Igen Zsófi, most kezd igazán izgalmas lenni. Eljöttek a valódi kérdések. Amikor a kommentek már jóval izgalmasabbak, mint maga a poszt. Nem esik jól, hogy nem tetszik a nagyapás, meg a többi történetem, de pontozom az őszinteséged. És ezt a létező legkomolyabban gondolom. Igen Rita, akit sokan a másik, szarkasztikus énemnek tartanak (más kérdés, ha nem vagy, nem kizárt, hogy kitalállak), hamis gyöngyöt kínálok. Volt, aki megkérdőjelezte szakmai elhivatottságod, én nem. Mert kinn is vagyok meg benn is. És akkor mit szórakozok ilyen dolgokkal? Andris, vagy, mint egyre többen mondjátok „Andris” cseppet sem szórakozik. Mindezzel céljai vannak. Andris kiötlője egy közönséges halandó. Andris kitalált történetével és a sok-sok valós történetben szereplő sorsával összehasonlítva, hála a jó Istennek, egy egészséges átlagember. És akkor minek borzolom a kedélyeket? Elmebeteg pszichopata lennék, aki más nyomorán szórakozik, vagy netán idétlen kísérleteket végzek, ráadásul úgy, hogy a kísérleti alanyok előzetes hozzájárulását sem szereztem be? Szó sincs róla, legalábbis bízom benne, hogy ép az elmém, amit lehet, hogy sokan mindezek után megkérdőjeleztek. Mindenkit megnyugtatok, nem holmiféle pszichológiai, média-, vagy bármilyen más szakdolgozathoz gyűjtök anyagot. Nem vagyok e tárgyak szakértője és nem is leszek. Habár kineveztetek már unatkozó tini EMO-s hülyegyereknek, újságíró tanoncnak, és még sorolhatnám. Talán író? Aki igazán jártas az irodalomban, az tudja, hogy egy „vérprofi” író ettől ügyesebb. Hacsak nem az a cél, hogy kibújjon a szög a zsákból. Ugyan nem főcél, de ügyeltem rá. Mert higgyétek el, némi adatgyűjtéssel egy hitelesebb Andrist is formálhattam volna, nem ilyen sztorizgatós csodabogarat. Viszont ha már „rámsütöttétek” a népnevelést, hát nem az lett volna a hullarablás legalja, ha mindezzel visszaélek? Többen felajánlották a személyes kapcsolatfelvételt. Le a kalappal, hogy ennyire segítőkészek is vannak közöttünk. Viszont ha a hiénák legaljához tartoznék, akkor könnyen végződhetett volna mindez egy alattomos nigériai levélként. Biztos szinte mindenki tudja, hogy az úgynevezett nigériai levelek az olyan e-mailek, korábban faxok, amik haszonszerzéssel kecsegtetnek, majd rút becsapással végződnek. Nos, ezt a sztorit is könnyen a Zsaru magazinban olvashattátok volna viszont. „Behálózta, félrevezette azzal, hogy Szingapúrban elvégezhető egy műtét, amit viszont a TB nem téríti, ezért átutaltatott vele …. millió forintot”. Nem azt mondom, hogy ne segítsünk másokon, de legyünk résen, az interneten még gyakrabban tűnnek másnak dolgok mint amik valójában (és ezt pont én mondom:-)). Mert hiszen nem kis felelősség nyomja a vállam. Olyan emberek is írtak, akiknek a hivatásuk nap mint nap szembesülni hús-vér Andrisokkal, Györgyökkel, Ildikókkal és Klárákkal. És ami egy „andrisi” sorsnál is szörnyűbb, az Andriskák élete. Mert hiszen egy gyermek szenvedéséhez talán csak a szülőjé mérhető. Mint olvastuk, sokak közülünk ebben a kegyetlen helyzetben élnek. Jómagam nem, és bízom benne, hogy nem is kerülök. És sokaknak közülünk saját súlyos szervi egészségügyi problémái vannak, netán szuicid hajlamok gyötrik. Engem mindettől idáig megkímélt a sors. Igazad van Rita, bemutattam egy hamis gyöngyöt, ha úgy tetszik „legyőztél”. Nagyon finoman frocliztalak az elmúlt napokban, mégsem kérek tőled elnézést, egyrészt mert te kezdted, másrészt mert vetted a lapot. A mi „Miss Marple”-nk is bír humorérzékkel. Hál’ Istennek. És mindannyian. Ugyan voltak (és lehet, hogy lesznek is) néha anyázások, mert hiszen a téma heves indulatokat vált ki, de egymás méltóságába soha sem gázoltunk. Most sokan így vagy úgy csalódtak, becsapottnak érzik magukat, mások meg nyilván megkönnyebbültek. Azért mégse vesszen ez az Andris gyerek. Néhányan nyilván melegebb éghajlatra küldenek. Mit is akarhatok? Provokálni igen, de bántani nem, bízom benne, hogy ez már mindenkinek leesett, cseppet sem. Senkit se fogok felterelni egy buszra, mint kegyetlen kalmárok a nyugdíjas nénikéknek-bácsiknak szervezett termékbemutatóval összekötött „akciós” áru kiránduláson, ahol viszont, amíg nem írják alá a megrendelőt, nincs kiszállás. Pártot, vallást, szektát sem alapítok, van épp elég, aki igényli, tőlem szabadon választhat. Valamennyire megismerhettetek, jómagam a hitetlen és a hívő között rekedtem meg az evolúcióban, avagy a teremtésben, abból köszönöm nem kérek, hogy most közületek bárki átlendítsen a számára üdvös oldalra. Ezt én se tettem veletek. Andris nem térített, csak sztorizott. Tehát ez a busz mégsem a „kényszervásároltatás” busza, mégis mindannyian rajta zötykölődünk. Erről a buszról most le lehet szállni. A menetjegyet nem fizetem vissza. A sok-sok szeretetet, amit látatlanba „kicsaltam” tőletek, köszönettel megtartom, bízom benne, hogy nem vész kárba és, hogy senki sem követeli vissza habzó szájjal a vételárat. Ne feledjétek, provokáltam, de soha sem bántottam. Legalábbis ez volt a szándékom.

Nos, a további lehetőség az is, hogy legyen ez a blog egy igazi „szakmai” eutanázia blog. Pro és kontra érvekkel . Zsófi és Rita, ha van hozzá affinitásotok, bármelyiktek felvállalhatja. Az előzmények akár törölhetők is. Andris megtette a kezdő lépést, Andris mehet. Ha írtok, megkapjátok a jelszót. A feltétel azonos, ha blöfföltök, ellenőrizni nem tudom.

És persze benne van a pakliban, hogy ezek után ezt a blogot senki se szeretné fenntartani. Minden csoda három napig tart, ez a lufi meg különben is idő előtt kipukkadt.

És akkor jogosan kérditek, mit szemétkedek, szelet vetettem és vihart aratok? Miért nem folytatom én a blogot, akár az Mmk. Által felvetett módon, akár másképp. Egyrészt valójában nem vagyok Erős Kezű Vezető (persze sokan ezt nyilván amúgy is így képzelik, remélem a „legyávaférgezők” tábora azért nem túl számos:-)) másrészt szakember sem. „Vezeklésként” nyilván rám férne, hogy ápoljak egy igazi Andrist akár csak egy hétig. Lehet, hogy egyszer megteszem, és nagyon-nagyon bízom benne, hogy nem a saját szerettem lesz az illető. És most biztos sokak szemében elvesztettem az összes bájt. – Mi az, hogy csak egy hétig, meg „lehet”? Hisz közületek sokan igazi hétköznapi hősként ezt a terhet nap mint nap cipelik. Tőlem ennyit várjatok, egyszerű, esendő, hétköznapi ember vagyok, aki cseppet sem hős, de meg vagyok győződve arról, hogy váltótársamként mások (és most nem rátok, kommentelőkre gondolok) is megérdemelnék azt, hogy mintegy mákszemnyi jóvátételként, részt vegyenek egy igazi Andris önkéntes ápolásában. Kíváncsi vagyok, hogy hányan folytatjátok a társasutazást? Mert Andris azért mégis jelképez valamit. Az pedig az én felelősségem, hogy vajon aprópénzre, Rita frappáns megfogalmazásában: Hamis gyöngyre váltottam-e Andrisunkat, vagy az út végén majd azt mondjátok, Andris nem hiába kapott egy esélyt.

Üdvözlettel:

„Andris”

Még három nap; Posztumusz bloggerigazolvány

2009-07-27T09:45:00.003+02:00

Állítólag a II. világháború alatt a porrá bombázott angol városok lakossága kevésbé kívánta, hogy a halálos ellenség Németország városait hasonlóképp szétbombázzák, mint azon angol városok lakói, ahol a németek nem bombáztak. Pedig akkor előbb véget ért volna a háború, és a „viszonossági bombázást” valamiféle bosszúként is felfoghatták volna az őket ért sérelmekért. De mégis az együttérzés erősebb volt bennünk, mert ellenségkép ide-, vagy oda, végső soron a német városok lakói is nyomorúságos, élő céltáblák, akik ugyanúgy szívnának mint ők, és hát bármit is sulykolt a háborús propaganda, ők is embertársaik.

Ha mégis vannak ilyen túlvilági dolgok és megúszom a poklot és a purgatóriumban sem tisztulok standby-on az idők végezetéig és netán Szent Péter a Kapunál rákérdez, hogy: -Nos, Andris gyerek, add át nekem az egyik Igaz Ember üzenetét, akkor először is megpróbálnék alkudozni vele, mint ahogy oly kedvesen ti is teszitek velem, merthogy sok-sok Igaz Ember sok-sok arra méltó üzenetét megkaptam a napokban, amit szívesen továbbítanék a Mennyek Országában, viszont ha ő is hozzám hasonlóan megmakacsolná magát és nem tágíthatnám azt az egyet, akkor ezt adnám át:

„Réka Ágnes írta...
Sziasztok!
31 éves vagyok, röviden az én sztorim:
2004. január: este kettőslátás, másnap már kegyetlen szédülés is, idegklinika: agyvelőgyulladás. Kérdeztem az orvost, hogy mitől volt ez (nem tudja, mivel kullancs nem csipett meg), mik lehetnek a következményei. A doki szerint nem lesz semmi következménye, 5% esély van rá, hogy kialakul a sclerosis multiplex (izomsorvadás). Hát csak nem, gondoltam én.
2005. július: a jobb lábam egyik pillanatról a másikra "beállt", nem mozgott. Újra idegklinika-izomsorvadás. Én, aki 8 évig aktivan kézilabdáztam, hogy kerülhettem ilyen helyzetbe? Amikor tv nézés közben feküdtem az ágyon, majd mivel megszomjaztam, kiugrottam volna az ágyból egy pohár teáért, és akkor bumm, pofára estem - volna, de a kezeim mozogtak, volt min megtámaszkodnom. Intenziv szteroidos infúziókúra után "kijöttem" belőle, most nagyjából egészségesnek mondhatom magam, azonban az esély megvan rá életem végéig, hogy bármikor kiújul.
Én még ezzel a múlttal sem tudom elképzelni, hogy Andris mit él át. És lehet, hogy ez az Andris nem is létezik, lehet, hogy tényleg csak egy szakdolgozat, vagy könyv készül a sztoriból (legyen úgy, nem bánom, ha megszivtam és sajnáltam őt), de van másik Andris, vagy Gábor, vagy Gyöngyi, vagy akárki, aki tényleg igy él.
Szerintem a lényeg nem ez. Andris felvázol egy szituációt, amibe most sokan beleszaladtunk, mert mondjuk ha az utcán meglátunk egy hasonló sorsú embert, talán meg is sajnáljuk, de tovább nem foglalkozunk vele. Most viszont elolvassuk minden nap a bejegyzéseit. mert érdekel, hogy mi lesz pár nap múlva. Mert olvashatjuk,itt van a szemünk előtt. Ha csak egy napos lett volna a blog, már senki nem emlékezne Andrisra.
Rita hozzáállása teljesen kiakaszt, főleg azért, mert ő állitólag ápolónő. Nem szeretnék ott beteg lenni, ahol ő dolgozik. Elképzelhető, hogy megkapnám pl. azt, hogy álljak fel és menjek ki egyedül a mosdóba. És ha tényleg irritálja az eset, miért is olvassa el mindennap?
Andris, elfogadom a döntésedet és tisztellek a bátorságodért, bár én biztos nem tenném meg. És remélem Te sem fogod megtenni, látod mennyi barátod lett? Ha csak a fele megtenné azt, amit itt beigért Neked, már akkor is jól járnál, elmondhatnád, hogy volt értelme a blognak.”

Réka, kívánom neked, hogy még 60-70-80 évi, makkegészségesen eltöltött evilági lét után kerülj te is a Kapu elé egy újabb Igaz Ember üzenetével! De azért odafönn a „nyelvtannácizmusodról” hallgatni fogok. Egy kis germanizmustól még megértjük, hogy mire is gondolt a kommentelő kolléga:-).

Olvasom, hogy indult egy mozgalom, afféle médiahekk, ahogy tanult riporter olvasótársunk mondaná, miszerint nemsoká bloggerigazolványt kell kiváltani a blogoláshoz. Újságírók és blogolók viccelődtek, találkozót is szerveztek, tréfából ki is nyomtattak ilyen igazolványokat, viszont állítólag a blogolók 20%-a mindezt el is hitte. Talán ez nem is annyira meglepő nem kicsit túlbürokratizált hazánkban, ahol ha bármilyen hivatalos ügyet intézne az ember, tuti, hogy még egy extra papírt kérnek, és senki sem lepődik meg azon, ha netán egy telekátíráshoz a Hivatal a jámbor álllampolgár bérmakeresztanyjának a mosógép jótállását közjegyző által hitelesített másolatban is csatolni kéri. Viszont ha már kiötlötték ezt a tréfát, akkor játszunk el azzal a gondolattal, hogy ha jelképesen is, de létezik ilyen blogger igazolvány. Nekem sajnos az ismert okokból okafogyottá válik ez a blog, viszont minek vinném sírba a jelszót? Érdekelne, hogy ki folytatná, és milyen ügyet karolna fel? Akár meglévő blogjának a népszerűsítéséhez is felhasználhatná, mert lehet, hogy az enyémet talán picit többen látogatják és úgy érzi, hogy a sajátját is jó lenne, ha minél többen megismernék. De persze új blog is indítható, bátran engedjétek el a fantáziátokat és a téma is szabadonválasztott, akár valami pajzánabb dologgal is előrukkolhattok, hisz tudjátok, ép koromban tőlem sem állt távol némi-nemi ittas bicskavezetés útján elkövetett szőrszálhasogatás:-). Vagy netán a blogos átverések lebuktatására specializálódott miss Marple tagozat vinné tovább a blogot?:-). Akár a közszféra és a magánszektor is egymásra találhatna afféle P+P konstrukcióban, hisz az sem kizárt, hogy közületek valaki épp egy ilyen hivatalban, munkaidő alatt tud pár percet szentelni arra, hogy beleolvasson a blogomba. Mit tudom én, mondjuk a Király szakrális temetkezési szigetének apropóján például közösen üzemeltethetné néhány nap múlva a kegyeshalal.blogspot.com-ot Csepel Önkormányzata és a Zámbó család, hogy a négy oktávos hangterjedelmű néhai előadóművésznek méltó emléket állítva, tehetséges ifjú énekeseket istápolhassanak. Avagy egy blog, amely felkarolja a honi média páriáit? Ahol nem gúnyt űznek Kiszel Tündéből, özvegy Forgácsné Fehér Anettkából, Fekete Pákóból, Uhrinrin Benedekől, és még sorolhatnám e szerencsétlen, porig alázott lúzereket, korra nemre, bőrszínre, végzettségre és szellemi képességre tekintet nélkül, hanem az Embert látják bennük. Mert hiszen mind a hívők-, mind a hitetlenek számára nem az az egyik legfontosabb üzenete az Írásnak, hogy a Megváltó a gyengék, a megvetettek és a kitaszítottak pártját fogta? Vajon ma nem így tenne? Inkább azon ügyködne, hogy mondjuk Gyárfás Tamás vagy Széles Gábor médiabirodalmai újabb töbszázmilliós érdekeltségekkel bővüljenek? Hát, én bízom benne, hogy ugyanúgy, mint kétezer éve, amikor a társadalom peremére sodródott, gyakran rovott múltú embertársaik pártját fogta, most se tenne másképp. Egy nagyapa féle, békebeli bádoglaborban mosná meg, majd törölné hajával szárazra Molnár Anikó lábait, főleg ha egy csöppnyi NDK úszónős retro lábfétis light feelling sem állna tőle távol:-). Persze mindez csak néhány hirtelen jött, kósza ötlet részemről, bármivel előrukkolhattok. Például nagyon rokonszenves volt, ahogy az egyik kommentelő felvázolta, hogy az országok is hasonlíthatók emberekhez, és hogy Magyarország egy zárkózott, középkorú férfire hasonlít. Picit továbbgondoltam ezt a dolgot, amit remélem nem vesz zokon a kommentelő, hogy mi lenne ha nemcsak országokat, hanem hivatalokat is megszemélyesítenénk? Például az Artisjust én úgy képzelem el, mint egy mindig ápolt frizurájú és szakállú, vizet prédikáló és bort ivó fiatalembert. Vagy az ORTT-t, mint három darab, sóhivatalban foskarikákkal zsonglőrködő, bekötött szemű, szájú és fülű majmot, akiknek cirkuszi frakkjuk is van, jó vastag zsebekkel, ahová más majmok stikában duzzadt borítékokat dugdosnak. Vagy mint valaki írta, itt úgy érzi magát, mint egy titkos társaság tagja. Akár lehetne egy titkos társaságot is fenntartani, valamiféle újraértelmezet szabadkőművességet, ahol idősek, fiatalok, betegek, épek és gyógyultak, túlképzettek, és szerényebb végzettségűek, hívők, hitetlenek és keresők, mind-mind tegezik egymást és majd csak rémleni fog, hogy volt egykor egy néha mocskosszájú, furcsa fiú (de dicséretére váljon, hogy soha se moderált, mert higgyétek el, ilyet nem tettem, ha töröltetek, azt ti magatok tettétek) akiről igazándiból senki se tudja, vajon hogy nézett ki ép korában, de azt se, hogy sérülten hogyan fest, csak annyit, hogy útjára indította ezt az egész mozgalmat. Hát, lehet, hogy valami ilyesmi a tágan értelmezett hallhatatlanság? Voltam már fiú, lány, növény, néma hal, mely a tenger mélyén úszik, mintha rémlene, hogy egy ókori görög költő írta volna valami ilyesmit, fáradt vagyok, elő nem guglizom, bocs ha tévednék. Na, a halhoz adjuk hozzá az elektronokat, és dadamm, ott lesz egy pirinyó belőlem:-).

És kérem, amiatt se fogja vissza magát senki, ha úgy érzi, nem eléggé mestere a szavaknak. Mindannyian másban vagyunk ügyesek. Lehet, hogy páran emlékeztek még a Hagymácskaként említett rokon kislányra. Nos, neki van egy számítógépjátéka, amiben tündérkéket kell öltöztetni meg más kunsztokat produkálni (persze főleg anyukája segít neki) és ezek a kis Disney tündérek különféle tulajdonságokkal bírnak, van amelyik vízen jár, míg a másik kerti virágokat növeszt pillanatok alatt, satöbbi. Szóval, biztos vagyok benne, hogy ha valaki nem a billentyűzet zsonglőrje, akkor lehet, hogy mondjuk ő a kuglófsütés nagymestere, de még csak kitűnni se kell semmiben, ha valakinek tiszta a szíve, mint itt szinte mindenkinek. És azon ritka dolgok közé tartozik, amik még meg tudnak hatni, amikor érzem, hogy valaki a szívét teljesen kitárja soraival, még ha a megfogalmazása picit sutácskára is sikeredik. Olyasmi ez, mint amikor a porban vergődő kis veréb igyekszik segíteni egy még tőle is gyámolatlanabb társának, vagy amikor egy könyvesboltban a legalsó polcról merő véletlenségből leemelünk egy könyvet, aminek esetleg a hátoldala is esetlenebb, mint a sok-sok flancos kiadásnak és nem ajánlja egyik celeb sem és szinte szánalomból kezdjük olvasni, de amikor belemerülünk, rájövünk, hogy micsoda rejtett kincsre is bukkantunk. Tehát az ötleteknél nekem nem a megfogalmazás igényessége a mérvadó, persze a vitriolos tollú sokdiplomások se fogják vissza magukat, ha van hozzá kedvük. Itt mindent szabad és semmi sem kötelező. Ti hogyan hirdetnétek a power of blogot? Csak egy valamivel nem ér indulni: Andris emlékápolással. Az ilyesmit hagyjuk meg az észak-koreai blogger szövetség tagjainak, akik Kim Dzsong Kettő elvtárs emlékének majd minden bizonnyal méltó blogot szentelnek:-). Mint valaki megjegyezte, ezen a blogon nagyon heterogén az olvasóközönség és ez nekem nagyon rokonszenves. Nekem doszt elég az, ha közületek néhányan olykor majd rám gondolnak egy-egy pillanatra, mondjuk hosszú téli estéken, amint a tisztaszobában békésen horgolgatnak a karosszékben ülve a Szentkép és a makraméval ékesített Aradszky László poszter alatt, avagy más kedves olvasóim, aki meg éppen a piercingjeiket fényezik újra egy izgalmasabbnak ígérkező swinger partyra készülve.

Még négy nap; Az első csók íze

2009-07-26T09:50:00.001+02:00

Hát, nekem rágóízű. És az émelyítően édeskés fajtából. Amitől a fogorvosokat még a hideg rázta ki, mert akkor még cukorral és nem édesítővel gyártották a rágót. De az az íz nagyon beégett az emlékezetembe. Hetedikes voltam, a lány meg hatodikos. Jártunk, gondoltam én. Koripályás kapcsolat. Alacsony, rövidhajú, vagány kiscsaj, Párizsi becenévvel, vagy inkább gúnynévvel, amit nagyon rühellt és nem is illett hozzá, csak rímelt a nevére. Szóval, aki fel akarta idegesíteni, így szólította. Nyolc után zárt a koripálya, nagy pelyhekben hullott a hó, mondhatni tömény giccs, pedig mégse. Aztán felnőtt fejjel hallottam, hogy sokan már az oviban az asztal alatt bőszen smároltak, de az olyan gyerekes dolog. Én meg azt hittem, hogy az enyém már igazi kamasz smár. Rendesen van csajom, hízott a májam. Pedig még azt se tudtam, hogy forgatni kell a nyelvet (és ő sem, hiába blöffölt, hogy neki már volt fiúja) de annak ellenére kurvajó érzés volt. Az egésznek a kémiája, meg ahogy dobogott a szívem ezerrel, valamint, hogy mindezt olyan minőségi előrelépésnek éreztem: - Most már nem vagyok gyerek!- gondoltam önteltséggel vegyes izgalommal. Mint a szüleink, amikor lecserélték a Zastavákat meg a Zsigulikat Golfra meg Opel Kadettre, vagy mostanság amikor csomóan végleg átmigrálnak az Iwiwről a Facebookra. Közbe persze ugyanolyan kis porbafingó maradtam, de eljátszottuk ezt a lájtos felnőttesdit, na meg a kocsi és a közösségi szájt cserétől se lesz senkiből új ember, de egy röpke önámításnak megteszi. Aztán pár napra rá szakítottunk. „Közös megegyezéssel”. Megbeszéltük, hogy „maradjunk inkább barátok”. Más suliba jártunk, csak a koripálya hozott minket össze. Kb. rá 15 évre láttam újra és nem ismert meg. Egy picit szarul esett a dolog, de valahol élveztem is, mert nem voltam benne biztos, hogy tényleg nem ismer meg, vagy nagyon profin játssza a hülyét. Meg aztán miről dumáltunk volna? A műmálnaízű cigarettarágók bódulatát úgyse adta volna vissza semmi.

A biztonsági rágózáshoz hasonlóan lehet, hogy az egészséges cigiig is eljut az emberiség? Mert, hogy a cigizéssel is az az egyik gond, mint a rágózással, hogy meglehetősen erotikus. Ahogy Greta Garbo ábrándos tekintettel szippantott a hosszú szipkából a maga őrjítően dögös, arisztokratikus módján, vagy arról már nem is beszélve, amikor az alul alulöltözött Sharon Stone az Elemi ösztönökben eregette buján a füstkarikákat. Hát, mit mondjak, egy perc alatt jobban megizzasztotta az ügyészt, mint a mi Kulcsárunk az egész eljárás során. És a bagózás férfiaknál is macsós. Gondoljunk csak Bruce Willisre, amint a Die Hardokban keménykedik cigivel a szája szélén. Szóval a forma az evidens, csak át kellene tölteni a tartalmat mondjuk egzotikus helyeken megtöltött hegyi levegővel. Na, azzal lehetne csak kaszálni. Végtére is az ásványvízbiznisz is hogy szárnyal. Ha már így is úgy is felfoghatatlan mennyiségben palackozzák az Eviant fenn magasan a festői szépségű észak-francia Alpokban, akkor nem lenne nagy kunszt ugyanott kompresszorral tölteni a hegyi levegőt vékony kis nyolc centis rudacskákba? És az Evian Light persze csak az egyik termék a sok közül. A mi brandunk lenne a Kékes, az erős hazai, a magyar-portugál örök barátság jegyében Louis Figo portréjával díszítve, ha már a Szentkirályi ásványvizünkön úgyis ott virít. Amerikai filmsztárok, orosz oligarchák és olajsejkek, mint a bor- és szivar kuriózumokat, vásárolhatnának dollár tízezrekért egy-egy szál North-, meg South Polt, a sarkpontokon töltött, garantáltan jegesmedve és pingvinfingmentes, sűrített levegős cigit:-). Pár ügyes mérnökember megtervezi a „hús-vér” cigarettára megtévesztően hasonlító hüvelyt, ami mint a „rendes” cigi, néhány perc szívás után ürül csikké. Végtére is, e-cigaretta már létezik is, mindez pusztán egy kis utófejlesztés kérdése. És mióta az amerikai munkásosztály zömében Kínában állomásozik, a gyártás meg a globális terjesztés is filléres tétel, különösen a várható busás haszonhoz viszonyítva. Csak a marketingre kell egy vastagabb tételt megelőlegezni, de hát mire valók a bankok? Egy ilyen aranytojást tojó tyúk finanszírozására, globális válság ide, vagy oda, biztos soronkívüli kockázatelemzést követően, csettintésre folyósítanának hitelt. Lehet, hogy nemsoká David Beckham Marlboro cowboy lesz? Na, ezt az élményt meghagyom nektek. Ugye milyen egyszerűen hangzik? Hajrá, durrantsatok a nullás lisztbe külön-külön, vagy akár együtt, gründoljatok céget és legyetek milliárdosok, én pedig „rohanok” sportolni: -).

Még öt nap; igazi hősök és példaképek

2009-07-25T09:21:00.002+02:00

Igen Zoli érdekel, köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmünket. Hozzám hasonlóan biztos sokan már megkeresték őket az interneten, de hát ismétlés a tudás anyja, és ezzel kipipáltam a napi közmondás/közhely szekciót is. Mivel minden jótett elnyeri méltó büntetését, most bajosan fogjuk lemosni magunkról az "ordas csoportos médiahekk-összeesküvők" bélyeget, de vigasztaljon minket, hogy mindezt egy jó ügyért tesszük:-).

Forrás: www.extrem.hu
http://www.extrem.hu/cikk/extrem.hu/4169

Kardos Genovéva - 2008. április 08. (12:49)

Férfias játékok: a GYILKOS labda guruló sportolói
Hazánkban is éledezik a murderball - Jelentkezőket várnak!

Passzolás, cselezés, ütközéses támadás, majd gólterületre gurulás – ilyen a murderball.

Pályára gurulnak a két csapat sportolói. A bíró jelez, kezdődik a mérkőzés. A labdát megszerzi az egyik csapat játékosa, ölébe veszi, és irány a gólterület! Menet közben lepasszolja a labdát a csapattársának, akinek kocsijába nagy erővel belehajt az ellenfél játékosa, aki jól cselez, és sikerrel megszerzi a labdát. Teljes erejével nekifeszül, meghajtja kocsiját, közben jól védi a támadásokat, már gyöngyözik a homloka, de nem téveszti a célt, a gólterületet. Még egy hajtás, és a labdával begurul a kosárlabda méretű pálya gólterületére, így megszerzi csapatának a pontot.
A bíró sípol, és mehet tovább a mérkőzés.

Ütközések és cselezések

Nem úrilányok izzadság nélküli sportja a quad rugby, a murderball, a gyilkos labda kerekesszékes változata.
Ez a sportág komoly edzettséget igényel, viszont cserébe komoly fittséget és erőnlétet ad.
A quad rugby nem éppen veszélytelen sportág, mondhatni: igazi férfias játék komoly ütközésekkel, komoly támadásokkal.
Azonban, minden technika megtanulható, így kiküszöbölhetőek a Speciális székekkel

A sportág történelme 1979-ben, Minnesotában kezdődött, és napjainkra érkezett meg Magyarországra. Ugyanis már szerveződik az első hazai quad rugby csapat.
Annak, hogy miért csak most, több oka van. Részben az, hogy speciális szék szükséges a sportághoz, amelynek nagyon strapabírónak kell lennie, és beszerzése nem olcsó mulatság.
- Ezeken a versenyszékeken teljesen mások a hajtókarikák, mint egy átlagos kerekesszéken. Ütközőkkel felszereltek, borulás gátlók vannak rajtuk, a sportolókat pedig biztonsági övek rögzítik a székekhez - avatta be az extrem.hu-t a sportág részleteibe Hetei Zoltán, aki az első quad rugby csapat megszervezésén dolgozik.

Játékszabályok és játékosok

Zoltántól megtudtuk a quad rugby szabályai hasonlóak a rugby szabályaihoz, mégis több sport szabályaiból adódik össze a végleges könyv.

A quad rugby-ben 4 játékos van egy csapatban, így a pályán egy mérkőzés során 8 játékos küzd egymással.

A játékosok sérültségi fokuktól függően (0,5 ponttól 3,5 pontig) kategóriákba soroltak, amelyeket pontokkal jelölnek.
Egy mérkőzés során a pályán egyszerre 8 pontnyi sérültséget jelentő játékos küzdhet. (A sérültségi pontrendszerben például szempont, hogy melyik játékos mennyire képes hajtani a széket.)
A játékidő 4 x 8 perc egy kosárlabda méretű pályán, amelyen védeni és támadni lehet.
A gólterület 1,5 m x 3,5 méter

Hazánkban is

- Szó, mi szó, strapabírónak kell lennie a quad rugby sportolónak, de én is még most tanulom a sportág alapjait, ismerem ki szabályrendszerét. Várjuk azok jelentkezését, akik szívesen lennének csapattagok. Nem kell sportmúlt, hiszen az edzések során megszerezhető a kellő edzettség - adta közre felhívását az extrem.hu segítségével Hetei Zoltán.

Akit érdekel a quad rugby, szívesen csatlakozna a hazai kerekesszékes gyilkos labda sportolókhoz, annak várja e-mailjét Hetei Zoltán a következő címen: heteizoli@gmail.com

Még hat nap; Magyarságtudatom

2009-07-24T09:29:00.004+02:00

Mint szinte mindenkiből, elsősorban a sport sikerekkor jön belőlem is elő a „de jó magyarnak lenni!” közhely. Ez olyan ősi, hordaszellem dolog, amibe józan ésszel jobb nem belegondolni, mert ugye teszem azt miért jó magyarnak lenni, ha az egyik, gyerekkorától megfosztott, napi 12-20 kilométert úszó kislány öt centivel előbb ér a medence széléhez, mint egy másik nemzethez tartozó sorstársa? És a pólósok sikerei is mindig megdobogtatják a piros-fehér-zöldre pácolt szívem. Remek sportemberek, akik egy embert próbáló sportágban mindent visznek. Persze ha tárgyilagosak vagyunk, el kell ismerni, hogy rajtunk és a szerbeken meg a horvátokon (és az ő szurkolóik is főképp egymás gyepálásán vezetik le a polgárháborúban kiéletlenül hagyott sérelmeiket) meg a piciny Montenegró lustaságukra oly büszke lakosain kívül sehol sem tömegeket lázbahozó szívügy a vízipóló. Attól még űzni cseppet sem egyszerű, csak nem az a kimondott össznemzeti összeborulós tripp, mint a foci, de a labdarúgásunk jelenlegi színvonaláról jobb ha nem beszélek, mert még a saját állapotomhoz találnám hasonlítani. És persze fáj, amikor körülöttünk bántják nemzettársainkat. Nekem a vajdasági szál miatt is bicskanyitogató, hogy pont egy olyan jámbor, lojális kisebbséghez tartozók válnak a magyarverések áldozatául, mint ők. Amiatt meg ég a pofám, hogy a kettős állampolgárságot nem szavaztuk meg. Jó, lehet, hogy jobb lenne hallgatnom, mert én sem kértem mozgóurnás szavazást, de nem az én egyetlen voksomon múlott. Persze át lett belpolitizálva az egész, mint oly sok minden, a határon túli magyarokat en bloc potenciális jobboldali szavazógépnek nézték nagyjából mindkét politikai oldalról (ugye akkor még kb. hasonló méretű jobb meg bal oldalunk is volt) sok apolitikus kisember meg attól parázott, hogy a határontúliak majd a TB-t csapolják, meg segélyeket gyűjtenek be, holott megoldható lett volna megadni az állampolgárságot úgy is, hogy a választójog magyarországi lakhatáshoz kötött, a szociális juttatások pedig az itteni befizetéshez. Ami a leginkább kiakasztott, az SZDSZ kategorikus neme. A szocikon nem lepődtem meg, de egy olyan párt, amelyik megalakulásakor deklaráltan a szabadságjogok bajnoka volt és a „hőskorban” a friss-ropogós világútlevelünknek okkal örülhettünk, mint majom a farkának, semmiféle szolidaritást nem tanúsított azok iránt, akik uniós magyar útlevél hiányában az anyaországba és máshová is vízumra kárhoztatva utazhatnak, mintha nem lenne amúgy is elég bajuk. El is nyertük tőlük a „megtisztelő” Maradékország titulust. Egy ilyen fél napos vízumkiváltó sorbanállást mondjuk a szabadkai konzulátus előtt javasolnék azoknak, akik a kettős állampolgárság ellen ágáltak. Na mindegy, elég roncsderbi, hogy pont én puffogok egy azóta de facto politikai hulla párt évekkel ezelőtti kampánya miatt. Szintén pár éve, amikor az íreknek még nagyon futott a szekér, egy ottani népszavazáson meg ők szavaztak valamit le (természetesen ők is belpolitikai indíttatásból) ami nekünk, kelet-európaiaknak akasztott be. Egyik püspökük nagyon rokonszenvesen fakadt ki: – Szégyellhetjük magunkat, korábban megfejtük az Európai Uniót, mint valami fejőstehenet, szépen felzárkóztunk, most meg amikor mi segíthetnénk másokon, akkor közönyösen keresztbe teszünk.

Visszatérve a „de jó magyarnak lenni” élményhez, szerintem a legfelemelőbbet paradox módon egy töpszli kis láncdohányos, életmódjával a gyertyát mindkét végén égető meleg zanzibári születésű popsztár (persze jóval több volt, mint popsztár, lásd a Barcelona duettjét) hozta el nekünk. Sajnos az én életemből kimaradt, túl fiatal voltam akkor, de 1986-ban, amikor Freddie Mercury megénekeltette a Népstadiont a Tavaszi szél vizet árasztal, nos azt most is megható meghallgatni. Keressetek rá a youtube-on vagy másutt, megéri.

Még hét nap; A nagy pénz

2009-07-23T08:54:00.001+02:00

Életemben egyszer kerestem igazán jól. 2001 nyarán. El kellett varrni a szálakat párszáz megkötött és soha nem teljesített szerződéssel kapcsolatban. Hárman voltunk a feladatra, kaptunk egy keretet, kidolgozott jutalék rendszert és jártuk a terepet. Az ország néhány területét. Volt egy kis svindli a dologban, de távolról se egy Tocsik-ügy méretű. Nekünk viszonylag szabad kezünk volt abban, hogy milyen fájdalomdíj ellenében szüntetjük meg közös megegyezéssel a szerződéseket, persze csak ha a másik fél is rááll. És szinte mindenki rábólintott a témára. Megjelent egy pasi (mert mindhárman külön mentünk) készpénzzel és tett egy ajánlatot. A szerződésből addig se valósult meg semmi, akkor meg talált pénz állhatott a házhoz. Hát legtöbben nyomban lepacsiztak. Páran gondolkodtak, de aztán ők is beadták a derekukat, egyetlen egy ember ment perre. Na, ő nagyot kaszált a végén. Valahogy jól sikerült belőnünk a felajánlott összeget. Lepukkadtabb vidéken kevesebbet, flancoson többet. A szomszéd persze rögtön tudta, hogy mennyi az annyi, ezért helyben ugyanannyit mondtunk. Nem magamat akarom fényezni, meg amúgy tényleg nem egy Nobel-díjas teljesítmény, de talán leginkább az én érdemem, hogy jól belőttük az arányokat. Az egyik srác túl nagyvonalú volt. Ezzel az egyik gond, hogy kevesebb marad a jutalékból, a másik meg, hogy a túl sok lé eleve gyanús. Elbizonytalanodik az ember, és nem bólint rá azonnal, mert úgy érzi, hogy több is lehet az ügyben. Egyszer a rádión hallottam, amint egy antikváriumos mesélte, hogy egy fickó besétált egy igazi ritkaságszámba menő, több száz éves bibliával és félénken megkérdezte, hogy mennyit adna érte az antikváriumos. Ő mondott egy korrekt, több milliós árat, mire a pasas se szó, se beszéd, könyvestől elrohant. Az antikváriumos - igazi filosz, és nem egy pénzéhes kalmár hiéna – nevetve mesélte, hogy ha unott képpel adott volna neki egy tizen-huszonezres ajánlatot, valószínűleg boldogan szabadult volna meg az alak a könyvtől. Ettől már csak az a vicc a jobb, amikor egy pasi csodálkozva nyit be egy antikváriumba és így szól:

- jé, nem is tudtam, hogy a régi könyveket is adják-veszik, nekem is volt egy régi német bibliám, de eltüzeltem. Valami Gutt, Guttem, vagy nem is tudom miféle név volt belenyomtatva…- Gutemberg? – vágott a szavába idegesen az antikváriumos – az, az! – ember, az egy vagyont érne! – Á, ne aggódjon, nagyon gyűrött volt, meg különben is csupa firka, valami Luther Márton az egészet telejegyzetelte.

Na, visszatérve az én sztorimhoz, az egyik srác kezdetben szórta a felajánlott pénzt, mint kiderült az első napok egyesítője után, a másik pedig nagyon filléreskedett, és ezért nem is nagyon kötöttek megállapodásokat. Én viszont egy arany középutat lőttem be, aztán a díjképzés egységesítését lényegében rám bízták. Picit több, mint egy hónap alatt négy és fél milliót kerestem. És az a röhej, hogy mint kés a vajban, úgy futott a projekt. Az egyik lepukkadtabb helyen egy srác szinte futott utánam, hogy maga az a „hivatalos ember” (amúgy akkor még én is huszonéves surmó voltam) akivel a pénzt intézni lehet? Emiatt lelkifuri? Ha nem mi, megcsinálják mások. Végülis nem kisemmiztük őket, csak egy hosszabb pereskedés után így nem juthattak még több talált pénzhez, és az se járt volna mindenkinek. Mindenesetre nem érzem úgy, hogy ezért sújtott le rám a sors. A pénzt részben feléltem, fiatalság, bolondság. Emlékszem, azon paráztunk, hogy a 2001. szeptember 11 miatt nehogy bedőljön a kifizetésünk. Ez most már naiv aggodalomnak tűnik, de akkor nagyobb volt a pánik, mint most, a globális gazdasági válság miatt.

Még nyolc nap; Rólunk

2009-07-22T09:13:00.003+02:00

Olvastam valahol, hogy indíthatsz blogot bármilyen témában, az ötvenvalahanyadik hozzászólást követően a felek óhatatlanul egymással kezdenek anyázni. Hát úgy néz ki, hogy ez nem csak a csizmavásárlási tanácsadásra, a kisállattartás apró titkaira, na meg a segédeszközök rejtett világára vonatkozik, hanem mindez ide hozzánk is begyűrűzött.

De talán nincs is ezzel semmi baj, hisz mindannyian különbözünk. Akkor kezdjük velem, hogy miben vagyok más, mint a például felhozott sorstársaim? Szerintem elég reális az énképem, és nem tartom magam se különösen bátornak, se pedig gyávának (talán több az ilyen voks). Nézzétek, valaki így is látná az életének az értelmét, én nem. Nem menekülök és végképp nem sajnáltatom magam, legalábbis én úgy érzem, de lehet, hogy mégis kezdek becsavarodni, mert elég sokan azt írták? Ha így folytatnám, akkor tuti eljönne annak is az ideje. Minden elismerésem azoknak, akik így is megtalálják az élet apró örömeit, küldetéstudatuk van, vagy fegyelmezetten végigcsinálják a maga „természetes” módján, már amennyire a tengernyi gyogyótól mindez természetesnek minősülhet. Senkit nem akarok befolyásolni, azt meg végképp nem szeretném, ha példám ragadós lenne. Én egy meglehetősen egyszerű figura vagyok. Olyan ókori görögös „ép testben ép lélek” elvet valló, viszont az enyém meg cseppet sem az. És ez tény, nem önsajnálat. Jó, tudom, hogy egy 34 éves test már nem 20 éves (tisztelet a kivételnek, pl. a még annál is több Maldini) de azért alapjáraton még ereje teljében van. Lehet, hogy már felszedett némi kappanhájat a sok ülőmunkától, de egy vasárnap délelőttöt simán végigfocizik, arról meg ne is beszéljünk, hogy ha kell, kemény a pélója, mint a beton. Nálam ez már nem lesz, sőt ennek a töredéke sem, ezért akarom, hogy addig legyen vége, amíg tényleg nem csak a nyálam csorog, amint üveges tekintettel révedek a nagy büdös semmibe. De elfogadom, hogy másnál mindez másképp működik. Hisz lehet valaki gyönyörű és iszonyúan tehetséges egy kerekekre szerelt rozoga fotelben ülve, hetven és a halál között, pusztán azzal, hogy így sóhajt fel: „Ramona!” míg más 25 évesen 90-60-90-es mérettel, és az 1 perc világbékés helyett akár negyedórás Shakespeare nagymonológgal is tűnhet közönségesen szánalmas műripacsnak.

Ok. Jó titeket olvasni és kiírni magam, de belőlem nagyjából ennyi, ami sztori, az Életem két utolsó hete huszonhatodik évadként felmelegítve már távolról se lenne ilyen.

De ez kizárólag az én ügyem, szigorúan személyre szabott „edzéstervvel”, eszetekbe ne jusson követni, vagy másnak ajánlani!

Páran kértek tőlem tanácsot, na, erre végképp nem számítottam, de miért is ne, próbáljuk meg:

Valaki kérdezte, hogy mit tegyünk, hiszen bármikor bekövetkezhet ilyen fatális baleset, mint velem. Gyorsan utazzunk el oda, ahová régóta vágyunk, hívjuk át a szomszéd-fiút, lányt stb? Persze, semmit se halogassunk a végtelenségig, de azért nem eszik olyan forrón a kását. Én nagyon megszívtam, de rengetegen meg kicsit szívják meg, ami cseppet se látványos, viszont az se egy főnyeremény. Gondolok arra, hogy biztos egy csomó blog elhanyagolt cukorbetegségekről, meg egyéb nyavalyákról szól, csak azok nyilván nem olyan „látványkonyha” mint az enyém. De számszerűleg több ember jár pórul ilyesmi miatt. A helyzetem ellenére nem hiszek a 100% sorsszerűségben. Kössük be a biztonsági övet, ne cigizzünk, spanglizzunk, koleszterinbombázzunk ész nélkül, ha már én vagyok pár olvasó Máray-Hamvas-Müller pótlója, az én Füves könyvem se úgy üti fel a hozzávalókat négy személyre, hogy „végy egy Rizla +-t”:-), de azért élvezzük az életet. Néha ha jól esik, csapjunk oda az agysejteknek, Norbinak se kell mindent észrevennie:-). És talán gondolkozzatok el azon, hogy mi az, ami számotokra magatehetetlenül is kellő örömöt okoz, vagy hittel tölthet el, esetleg biztos-ami biztos, már most keressetek valami ilyesmit.

Valaki kérdezte, hogy szerintem a nagyapám mit javasolna? Azt, hogy ő hozzám hasonló helyzetben lenne, egyszerűen nem tudom elképzelni. Most lehet, hogy azt hiszitek, ilyen nincs, pedig így van. Őt napközben ágyban, pizsamában, ugyanúgy, mint néhai Antall Józsefet (’course, őt tévén), életemben csak egyszer láttam, amikor kivették a vakbelét és meglátogattuk a kórházban. És, hogy ő mit mondana nekem? Tőle nagyon távol állt az olyasmi, hogy valaki ennyire magatehetetlen. Ő még a „nagyon beteg, haldoklik, majd meghal” sémában szocializálódott. Igazándiból nem szeretném, ha így látna és nem is mondanám el neki a tervem.

És, hogy ti milyenek vagytok? Néhány Scherlock Holmes, Miss Marple és hangvezérlő IT szakember itt settenkedik közöttünk. Le a kalappal a legutolsó tárgyilagos, korrekt fejtegetésével, ezt a legkomolyabban mondom. Csakhogy, mint a tegnapi posztban írtam, egy „nulladik típusú” hangvezérlésbe sok minden belefér. Telefonon diktálni, kérni kijavítást, kiegészítést stb. Személyes képet szándékosan nem rakok fel. Ízlés dolga, na meg kockázatkerülés. És van, akit az se zavarna, ha netán blöffölnék (higgyétek el, speciel engem a legkevésbé-)). Mert így is kaptok valamit. Amikor Londonban éltem, olykor átbicajoztam a Hyde Parkon és meghallgattam a Speakers’ Corner szónokait. Hát, ez egy meglehetősen megkopott hagyomány volt úgy 11-12 éve, de gondolom manapság sem éli reneszánszát, hisz a tömegmédia mindenütt jelen van ezerrel. Többnyire hosszúszakállú, valószínűleg urdu, pastu és arab szónokok beszéltek Koránnal a kezükben, de azért akadt két konstans angol szónok, egy mókásan sovány, ultraradikális marxista, meg egy ötven körüli, félresiklott karrierű, bohém életművész, aki mindig ugyanazt fújta, azt viszont élvezetesen. A mondókája nagyjából abból állt, hogy előadta mennyire monoton, szar dolog a napi robot. Megszavaztatta a közönséget, hogy kézfelemeléssel jelezze, aki valóban élvezi a munkáját. És mindig elégedetten állapította meg, hogy alig pár kéz lendült a magasba. Majd elmondta, hogy: - Nos, akkor ti többiek holnap telefonáljatok be a főnökötöknek, mondjátok el neki, hogy az ég gyönyörűen kéklik, a Nap süt, ma nem megyek be dolgozni, és holnap se, meg soha többé! - Ezen persze a közönség jót nevetett, mert ügyesen adta elő, de azért a tanácsát nyilván egy épeszű ember se követte. A másik, jól elsütött közhelyen alapuló poénja azon a szónoki kérdésen alapult, hogy mi a különbség a haknis (entertainer) és a művész (artist) között? A haknis egyszerűen azt adja a közönségének, amire szüksége van, míg a művész azt, amiről a közönsége nem is sejti, hogy szüksége van. (A fordítás elég tanyasi, bocs).

Na meg akad, akinél lejt a szolidaritás pálya. Isten bizony, nem vagyok egy Esterházy rajongó, sőt, de egyszer láttam a tévében, amint felolvasta egy saját írását a toleranciáról, na az nagyon ott volt. A sztori dióhéjban: A család kiviszi a folyópartra az idős, rokkant rokont. Gyengéden kiveszik az autóból, beültetik a tolószékébe, a kedvébe járnak, amiben csak tudnak, stb. Majd az egyikük megpillant egy háromlábú kutyát bicegni és döbbenten felkiált: - De hisz ez nyomorék, selejt, az ilyen miért van itt? És vannak, akiknek erős a hitük, mert sziklára épült és az égi meg a földi törvényeket is betéve tudják, míg mások inkább a szent ágostoni, „szeress és tégy amit akarsz!” jegyében, szenvedélyesen és őszintén kommentelnek: „hagyd már azt a hülye törvényt! Mindenki tudja, hogy a törvény NEM JÓ! Nem véletlenül engedélyezik a passzív eutanáziát, és pl. Svájcban...akik tőlünk sokkal fejlettebbek az aktívot is!!!”

Vannak, akiknek hozzátartozójuk, ismerősük hasonló, meg tán még keményebb tragédián ment keresztül és akad olyan is, aki kisfia súlyos betegsége miatt mindent megmozgat. A Lorenzo olaja c. film jutott róla eszembe, csak ott az apuka -Nick Nolte játszotta- volt az, aki valóságos tudós kémikussá képezte magát, csakhogy segítsen fián. Landi, megtiszteltetés, hogy „rám írtál”, megnéztem a blogod ( http://duchenne.freeblog.hu) vagyis Barni fiad blogját, és te vagy az igazi hősnő bakker, nem Lara Croft:-).

De úgy érzem, hogy mindannyitoktól egy adag őszinte szeretetet, aggódást, érdeklődést kapok, és azzal sincs baj, hogy fikázó is van a csapatban, hisz attól igazán emberi egy blog. Szóval köszi nektek, sok-sok Bátor Segítőm -:) beleértve a csendes többséget is. A nem kommentelő, Ismeretlen Olvasót, akinek nyilván ugyanúgy megvan a véleménye. Ami lehet akár lakonikus tömörségű, pl: „faszság” de az se kizárt, hogy azon agyal, hogyan is építhetné be mindezt a szakdolgozatába. Csak egy valamit ne tegyetek. Ebbe az egészbe ne lovagoljátok bele magatokat túlontúl. Tegyétek föl a Ramayat, igyatok egy csipkebogyó teát és élvezzétek az életet. Hé, ez nektek csak egy blog, csak nekem az élet!

Még kilenc nap; Nagyapám

2009-07-21T09:23:00.003+02:00

Imádott nagyapám a XX. század első évtizedében született. Négy elemit végzett és mai szemmel nézve iszonyatosan offline üzemmódban élt. A totálisan közműmentes, petróleumlámpás tanyáról csak élete utolsó pár évére költözött be hozzánk (értsd: szüleim házába, ahol én is laktam) a városba. A négyosztályával az akkori viszonylatban, ott a mélyszegénység kellős közepén, első világháborúval felturbózva, nem minősült kirívóan aluliskolázottnak. Szellemi képességei pedig messze túlmutattak képzettségén. Összevetve néhány mai „Ctrl+c/Ctrl+v” huszár többdiplomással, kreatív érdeklődéssel párosult természetes intelligenciája alapján túlzás nélkül állíthatom, hogy a világéletében zsebkendőnyi földecskéjén gazdálkodó, na meg napszámba járó parasztember habitusában értelmiségi volt a javából. Mindent elolvasott, ami a keze ügyébe került, keresztrejtvényt pedig nem hagyott megfejtetlenül. Rá jellemző módon, rágott csonkú ceruzával, cirkalmas, dőlt írott kisbetűkkel töltötte ki a rubrikákat. Ilyen old school keresztrejtvény fejtő stílust azóta se láttam. Hosszú, tétlen téli estéken, ha az olvasnivalóból kifutott, előfordult, hogy cérnával méricskélte a fazekak kerületét, amit aztán négyzetté alakított, merthogy érdekelte, hogyan is lehetne a kör területét kiszámítani. Tanyasi palatáblás négyosztályával honnan a picsából tudhatta, hogy mi fán terem a ¶ ? (IT-s Del Medicoknak, a harmadik évezredben hangvezérléssel is legépelhető a ¶. Íme a sok közül egy roppant egyszerű módszer: - azért telefonálok, hogy amikor átfésülöd a szöveget, akkor a „Pík” legyenek már szimbólummal jelölve). Egyébként a minket megelőző korokban élő egyszerű szántóvető emberek szellemi képességét Vergilius óta gyakran elkövetett hiba kivétel nélkül felülértékelni. Viszont a nagyfater tényleg nagy koponya volt. Például Nógrád akkor még távolról sem volt Zebraföld, de persze már akkor is szép számmal futkostak anyagilag többé-kevésbé felkapaszkodottak, ám Győzike szintű agyi sötététségben leledző egyedek. Természetesen nem csak Nógrádban, hanem az összes többi Kárpát-medencei területen, így nagyapa lakóhelyén is. Akkor arrafelé a rádió nagy dolognak számított és csóró nagyapámnak természetesen ilyen korabeli státusszimbóluma nem volt. A kevés módosabb rádiótulajdonos tanyasi végszomszédja közül az egyik egyszer büszkén újságolta neki, hogy: – Te Pali, rájöttem, hogy Nagy-Britannia az Anglia! – na, ilyen volt a mezőny. Akkoriban a műveletlenséggel párosult hülyeséggel sújtottak előtt elhúzott mézesmadzag még komolyabb következményekkel járt, mint mondjuk manapság ha az emberfia országvilág előtt hülyét csinál magából a Monika Show-ban.
– Pali, lépj be te is a Nyilas Pártba! Lesz földosztás, végre lesz min normálisan gazdálkodnod! – győzködték lelkesen negyvennégyben. – Az, aztán meg itt fognak minket agyonlőni, ne legyetek hülyék, nagyon nem nekik áll a zászló! – próbált lebeszélni sok felvillanyozott lúzert. Sajnos nem hallgatott mindenki rá és sajnos neki lett igaza.

Nála amúgy nem lehetett titulusokkal bevágódni. Az egyik atyafi hőzöngve mesélte neki, hogy a vőjelöltjük akkora nagy ember, hogy még a mérnöktől is föntebb van. Mire a nagyfater a családi legendárium szerint álnaiv cinizmussal visszakérdezett: - Egy mérnök fölött lakik? A lakonikus, mellébeszélésmentes tömörségnek egyébként is nagymestere volt. Emlékszem 7-8 éves lehettem, épphogy csak megtanultam olvasni, amikor a konyhában a heti magazin hátsó oldalát olvastam. A hátoldali, kábé féltucatnyi színes hírből álló képes összefoglalóban ugyanis mindig volt kép egy-egy cicis csajról, általában valami pajzán kisszines leírással körítve, ami akkoriban a szocialista erkölcsiségnek megfeleltetett újságban maga volt a szexuális szabatosság csúcsa. Én véletlenül elnéztem a képhez tartozó szöveget és azt hittem, hogy az egyik semleges, felnőtt tartalom nélküli témáról olvasok, és mint rendesen, megkérdeztem az öregtől annak a szónak a jelentését, amit nem értettem. – Tata, mit jelent az, hogy pr-pro-prostituált? – Kurva. – válaszolt kommentár nélkül az öreg. A főzéssel vesződő, bigott katolikus nagyanyám persze azonnal elkezdett vele pörölni, hogy miket mond a gyereknek, én meg szégyelltem magam, mert azért ciki ha kibukik, hogy egy bőven kamaszkor előtti kis szaros stikában miket is olvasgat. Az első szexuális felvilágosításban is ő és a tanyavilágbéli, analfabéta szomszédja részesített. Talán akkor már beköltözött hozzánk, de azért a tanyára heti rendszerességgel kijártunk és a szomszéd lovaskocsiján zötykölődtünk a mezőgazdasági parcellák közötti földúton hármasban. Én pedig megjegyeztem, hogy: - Tata, nézze, annak a lónak milyen nagy a pöcse! – Mire az öreg: - A lónak nem pöcse van, hanem fasza! A csődörnek. A kancának meg picsája. Amikor a csődör a faszát berakja a kanca picsájába, akkor basznak, és abból lesz a kiscsikó. A szomszéd meg helyeselt: - Meg kell tanulni ezt a gyereknek. Hát nekem ilyen, kissé vaskos verzió jutott ki a virágról virágra szálló, zümmögő méhecske sztoriból.

Tata ünneplő viselete maga volt a megtestesült népi Armani puritanizmus. Akkoriban arrafelé az összes parasztember úgy öltözött, ha nagyritkán hivatalos ügyet kellett intéznie, meg ha templomba, lakodalomba vagy temetésre ment. Fekete öltöny, nyakkendő nélküli, nyakig begombolt fehér ing, kalap (annyi extrával, hogy nyáron szalmakalap), télen szövetkabát. Mint Lezsák Sándor fénykorában, csak világot megváltó, latinosan szúrós váteszi tekintet nélkül. Évente egyszer nyiratkozott. Nyár elején. Veje nyírta géppel. Áram nélküli, kézi nyírógéppel, amit állítólag valamilyen szinten tudni kell kezelni, mert különben nagyon tép, meg ilyesmi. Nevetve mesélte, hogy gyerekkorában gatya, nadrág és cipő nélkül, csupán egy derékon madzaggal megkötött, hosszú ingben jártak, és mindenféle szedett-vedett ollóval egymást nyírták, ahogy esik, úgy puffan alapon. Amikor a gépi kopasztást követően valamennyire megnőtt a haja (mármint idős felnőttként, ahogy én ismertem) hátrafésülte. Olyan elegáns volt a hátranyalt, enyhén hullámos ősz hajával, mint Hajós András, mielőtt alaposan a nutellás üveg fenekére nézett volna és mielőtt megindult az elgálvölgyiesedés felé vezető sztrádán (ezt az elgálvölgyiesedést egy Zolivagyok néven publikáló bloggertől olvastam, mielőtt plágiumvitába keverednék). A borotválkozásai pedig külön attrakciónak számítottak a hetvenes-nyolcvanas évek létező szocializmusának zseniálisan frappáns rendszerkritikájával vegyítve. Felpakolta a konyhaasztalra az aluszélű borotválkozó tükröt, a vízzel töltött bádoglabort, pamacsot, borotvaszappant, borotvaszíjat, borotvát, törölközőt. Arcát bepamacsolta, és míg puhult a szőr, percekig akkurátusan fente a borotvaszíjon a hagyományos, acélpengés borotvát, majd elkezdődött a cirka fél órás szeánsz. Pengés borotvával bizony tudni kell borotválkozni, még több évtizedes rutinja ellenére is olykor megvágta magát. A sebet lemosta a laborból mert vízzel és most jön be a képbe az utolsó segédeszköz. A kilöttyenő víztől az asztallapot óvó, labor alá helyezett újság. Na de milyen? Mint mondtam, nagyapám mindent elolvasott, ami a keze ügyébe került, egy valami kivételével. Ott, a diaszpórában a magyar nemzetiségi napilapnak talán minden hónap csütörtökén volt egy melléklete, a Küldöttek Híradója. A vajpuhává olvadt, későkommunista diktatúra látszatparlamentarizmusának hírmondója. Maratoni, semmiről sem szóló beszédek száraz gyűjteménye. A szövegförmedvényeket nagyrészt valószínűleg korábbi beszédekből ollóztatták össze az ifjú titán pártkáderi apparátus feltörekvő tagjaival, és természetesen a korabeli módi szerint a szükséges mennyiségű Marx-Engels stb. idézetekkel megspékeltették eme szónoki "remekműveket". Tata egyszer-kétszer nekiveselkedett, majd megállapította, hogy ez bizony olvashatatlan, viszont borotválkozáshoz alátétnek megteszi.

A nyolcvanas években halt meg, még bőven a rendszerváltás előtt. Világéletében szinte teljesen nincstelen volt, de a létező szocializmus egyetlen szegmense sem imponált neki. Pedig paradox módon, azt mintha rászabták volna. Rá bajosan lehetett volna kulákbélyeget sütni. Más lapra tartozik, hogy a vídiakemény ötvenes években a bajusztépő padláslesöprő elvtársak, ha az állt az ukázban, a templom egeréből is kiverték a vallomást az elrejtett mesés vagyonáról, de nagyapám nem volt az a tipus, aki annyira szem előtt lett volna, vagy csak némi szerencsével legalább ezt megúszta. Ő aztán nem vitte a szinte semmijét téeszbe. Kiskapitalista, dolgos-szorgos túlélőművész mentalitásra volt az agya programozva. Halála is irigylésre méltó. Mondhatni korszerűen diszkrét, semmi hosszú, kínos agonizálás. Előtte pár hétig mogorva volt, az öregek megérzik az ilyesmit. Egy délután elment a körzeti orvosához a szokásos vizitre, majd telefonáltak a kórházból, hogy rosszul lett az utcán és behozta a mentő, estére benn tartják kivizsgálásra. Szüleim bevittek neki pizsamát, meg ami kell, az öreg megnyugtatta őket, hogy minden rendben, csak rosszul lett. Biztos az érszűkülete miatt, majd másnap kivizsgálják, menjenek nyugodtan haza, ne aggódjanak. Másnap reggel jött a telefon. Na, vele szívesen elbeszélgetnék, vajon mit gondolna a részéről meg nem ért, rendszerváltást követő „szép új világról”?

Még tíz nap; Hagymácska

2009-07-20T09:05:00.002+02:00

Tegnap eljöttek egyik unokanővéremék elbúcsúzni. Bármennyire is erőltettük a jópofizást, sírdogálás lett a vége. Három éves kislánya csodálkozva kérdezte:
- Miért síjtok, nem pucoltok hagymát?
Tökéletes kérdés. Ezen önkéntelenül nevetgéltünk. Mondtam, hogy becézzék Hagymácskának, így majd rám is gondolnak. Utólag, nem biztos, hogy bölcs dolog volt egy kisgyerekre ezt a gyászos terhet ráakasztani. De majd a szülei eldöntik, hogy csak tapintatból bólintottak-e rá az ötletemre.

MÉG TIZENEGY NAP; Szenvedést követő lazázás

2009-07-19T11:40:00.004+02:00

Húszas éveim közepén elkapott egy „máról holnapra csak úgy vagyok” életérzés. Nagy szerelmen túl, amibe legszívesebben belehaltam volna (ez most így hülyén hangzik a számból, de amíg egészséges voltam szerintem semmivel sem kívántam jobban a halált, mint az átlag). Valahogy azt is gyászként éli meg az ember, mint később valahol olvastam, és ezzel egyet is értek. Tehát akkortájt az első igazi „felnőtt” kapcsolatom szűnt meg. Két és fél év után, amiből két évet gyakorlatilag összebútorozva töltöttünk, kedvesem megpattant. Pedig a kapcsolatot ő vette komolyabban. Egyetem után megházasodni, majd gyerekek, meg ilyesmi. Én meg az ilyesmitől még meglehetősen be voltam szarva. Féltettem a szabadságom, a kalandokat, meg a hasonló fiatal férfiúi faszságokkal érveltem magamnak. Na de aztán amikor lapátra tett, akkor fordult ám az érzelmi kocka. Mint amikor évekig folyik egy vízcsap és a létező legbanálisabbnak tartod, hogy odahajolsz és iszol, amikor csak akarsz. Nem is gondolsz rá. Na de ha elzárják!? Szóval beletartott egy évig is, amíg lelkileg úgy-ahogy helyrerázódtam. Kifelé persze hoztam a betonkemény, rezzenéstelen arcú Clint Eastwood figurát. És akkor volt az első ópiát élményem. A balesetem előtt füvön (meg persze alkoholon) kívül semmit sem próbáltam, ez ilyen a szervezet belső laborjában kitermelt cuccos lehetett. Belső ópiát receptorok, meg ilyesmi. A koliszobában egy dögunalmas tárgyra kellett volna készülnöm és idiótákkal laktam együtt. Ami korábban nem izgatott, mert de facto kedvesemmel voltunk összebútorozva egy, az ő ismerettségi vonalán kibulizott kétágyas szobában, csak mi ketten. A saját, hivatalos szobámban előtte összvissz ha tíz percet tölthettem. De mivel nekem lapát, vissza kellett költözzek. Az idióták hangosan lökték az idióta baromságaikat, nekem pedig egy nagyon nem akarom száraz tárgyat kellett volna tanulnom, kifelé meg viseltem a higgadt fapofát. Mint ha semmi sem zavarna a külvilágból, pedig belül akkora vihar tombolt bennem, hogy az a Horn-foki skálán is minimum hármas fokozatot érhetett. Már-már azt hittem, hogy pár másodpercen belül vagy zokogva elbőgöm magam, vagy elkezdek tombolva őrjöngeni. És ekkor elöntött valami odáig sose tapasztalt, megnyugtatóan jó érzés. A lábaimtól kúszott fel és az egész nem tartott továbbb 20-30 másodpercig, de utána hihetetlenül könnyeden ellazultam.

És elmúlt ez a kb. egy év szenvedés, majd jöttek az intenzív bulizások. Leheletkönnyed liezonok, meg ilyesmi. Volt pár mókás esetem. Pl. egyik Tisza parti város diszkójában felcsípett lánykával alaposan a gin-tonikos poharak fenekére néztünk. Kitámolyogtunk „sétálni” majd a rakparton nyaltuk-.faltuk egymást. Elég gyorsan a tárgyra tértem a könnyed nyári naci és a tangabugyi nyújtotta gyér ellenállást legyőzve, némi-nemi nyelvi bravúrral igyekeztem súrolásmentessé tenni a tervezett behatolást. Igen ám, csakhogy a bikinivonal áttörése után rágóm bogáncsként tapadt az alkalmi kedves fanszőrzetébe. Letépni nem tudtam, próbálkozásomtól szegénynek meg nagyon fájt. A tömeges mobil előtti korszakban akkortájt egy bőrtokban övemen svájci bicskát hordoztam. És innen jött a megváltó ötlet. A multifunkciós eszköz ollójával lenyisszantva a szőrszálhasogató rágógalacsint frappánsan megoldottam a gordiuszi krízist, majd ott folytattuk ahol abbahagytuk.

Aztán az egyetem vége előtt egy évet halasztottam és ’98-ban egy évet Londonban töltöttem. Volt egy japán barátnőm. Olyan félkomoly kapcsolat. Nyelvet tanultam és mellette elég kemény fizikai munkát végeztem. Egyszer egy kellemes lepedőhancúr után egy szuper masszást is begyűjtöttem tőle bónuszként. Én még bágyadtan punnyadtan pucéron az ágyban, ő szintén a fejéből kinézve az ablakban cigizett. Akkor volt Franciaországban foci VB és Londonban bazi nagy fociláz dúlt. Minden náció valamire való szurkolója, akinek a csapata még versenyben volt, a kocsiján, bicaján, vagy akár kézben a saját csapatának a zászlaját hordozta. És Londonban aztán minden féle országból bőven voltak ,tán még angolok is:-) . Különösen a nigériaiak meg a jamaikaiak voltak ilyen zászlózósak. Akkor még a japán csapat is versenyben volt és a csajom afféle szabad asszociációként mondta, hogy neki is japán zászlót kéne viselnie. Nekem meg valahogy spontán bekattant a Nagy Poén: - Majd adok én neked bébi! – hasról hátrafordultam, és a fehér lepedőt lendületből a piros makkom köré tekertem. Pár másodpercig eltartott mire leesett neki a japán-faszkokárdám üzenete, és aztán a röhögéstől fullákolva párnacsatáztunk egy nagyot.

MÉG TIZENKÉT NAP; Mi van, ha mégis?

2009-07-18T09:09:00.000+02:00

Született szkeptikus vagyok a természetfeletti hókuszpókuszokkal szemben és nagyon úgy néz ki, hogy így is halok meg. Napok kérdése. És mint egy jó tíz évvel ezelőtti porleves reklámban mondta az öreg nagyfater, aki nem akart a lánya vagy menye, de valójában a Maggi vagy a Knorr leveséből enni, azzal az indokkal, hogy nem szereti a levest és az ő korában már nem nagyon változik az ember. Aztán persze a reklám forgatókönyve szerint éjjel suttyomban leosont, hogy porlevest főzzön magának és abból lakmározzon. Speciel ennek a reklámnak számomra olyan üzenete volt, amit a kreatív nem hinném, hogy olyan nagyon a célkitűzései közé emelt volna, hogy az öreg gyakorlatilag úgy élte le az életét, hogy senki se tudott neki egy normális levest főzni.

Na de ne kalandozzak el. Azt elég balgaságnak tartom, hogy majd hófehér lepedőbe burkolózva, angyalszárnnyal lebegtetek ki és a felhőn álló glóriás öregúr majd megcsinálja a balanszot életem jó meg rossz cselekedetei között.

Reálisabbnak tartom, hogy a gémóver az nem más, mint az, hogy mindennek vége. Nem borozunk már többet a gangon, satöbbi. Más lapra tartozik, hogy én öt éve már sehol se borozok, de eztán a satöbbi se lesz.

Persze mindebben biztos nem vagyok, végül is csak nyerhetek, ha nincs igazam, nem igaz? Jó, nem voltam egy Teréz Anya, de azért Goebbels méretű bűnlajstromom sincs. Pár „majd hívlak” aztán meg mégse, meg számla nélküli okosság, de nem lenne túl fair, ha mindezért az idők végezetéig valami gusztustalan löttyel teli forró üstben főznének. Na, ne! Ilyen úgy sincs, hagyjuk a dajkameséket. Különben is, a méltóságom és a szabad akaratom többet számít, mint hogy az ettől való parától növényként vegetáljak akár hosszú-hosszú évtizedekig.

Néha rám jön egy gondolat, egyre gyakrabban, de talán még a balesetem előtt is gondoltam rá, hogy mi van akkor, ha mégis van valamiféle halhatatlan lelkünk, de az statikus? Értsd, ahol meghalunk, ott fog a szellemünk vesztegelni az idők végezetéig és csak a vakszerencsén múlik, hogy még ki mindenki és mikor halt meg a környeztünkben. Mondjuk, ha kórházban hunyunk el, akkor a például 1920-ban épült kórteremből napjainkig ott ragadt lelkekkel kvaterkálhatunk az idők végezetéig. Házmesterrel, osztályvezetővel a statisztikai hivatalból, sarki fűszeressel, biztonsági őrrel stb, de ha például a mohácsi emlékműnél egy véletlen, banális baleset folytán mi is a Csele patakba veszünk, akkor akár magyar és török vitézek közt találhatjuk lelkünket, vagy magának II. Lajosnak a sirámait hallgathatjuk, amíg a világ a világ. Persze ez így ökörség. Ha mégsem az van, hogy a végén jöhet egy pont, hanem kell még valami más, majd igyekszem megtalálni a módját, hogy a blogolvasóimnak üzenjek. Elő az asztaltáncoltatásos kellékekkel:-)

Még tizenhárom nap; Gyerekkorom legszebb napja

2009-07-17T11:13:00.000+02:00

Tizenegy-két éves lehettem, vagy talán tizenhárom is? Nem emlékszem pontosan. Nem hiába mondják, hogy az ember élete olyan, mint egy régen olvasott regény. De nem is ez a lényeg. A szülővárosomhoz közeli üdülővároskába buszoztunk ki. Hármasban, két osztálytársammal. Helyi járattal mentünk, hisz nem nagy a táv. Budapesti léptékben olyan Móricz Zsigmond körtér – Budaörs. Mindez télen történt, talán téli szünet is volt. A lényeg a lényeg, hogy a befagyott tóra mentünk korizni. Tökéletes volt a jég. Black ice, ahogy az angol mondja. Amivel persze nem azt akarják mondani, hogy szó szerint fekete a jég, hanem, hogy a hirtelen befagyástól nem fehérlenek a különböző rétegek, mert a víz egyszerre fagyott meg. És tükörsimára, úgyhogy a városi koripálya göcsörtös gépjege sehol se volt ehhez képest. (Mindennek nem néztem most alaposan utána, aki ráveti magát a Wikipediára, lehet, hogy más adatot talál.)

Koriztunk, hokiztunk, mert hokibotokat és korongot is vittünk. Önfeledten lefárasztottuk egymást és önmagunkat. Hatalmasakat röhögtünk, de hogy konkrétan mi mindenen? Már semmire sem emlékszem. Voltak fakutyák is, de amúgy semmi turistafogó infrastruktúra. Amikor a sima korizást és hokizást eluntuk, fakutyázásra váltottunk. Szelíden vadóckodtunk, bármennyire is ellentmondásosan hangzik ez. Arra gondolok, hogy nem verekedtünk össze, ami ilyesmi ívású fiúknál legalább annyira természetes, mint mondjuk a huszonéves srácok részéről a csajok előtt ripacskodni, de azért toltuk egymásnak keményen a fakutyákat, mintha dodzsemek lennének. Mert pont abban a korban voltunk, amikor még lényegében minden fiújáték valamilyen szinten extrém sport.

És valahogy odakeverődött egy fiúcska, akit egyikünk se ismert. Pár évvel fiatalabb volt nálunk. Persze az lett volna a logikus, ha pökhendi mód lekezeljük, vagy akár picit durvulunk is vele, egy két tockos meg ilyesmi, mint ahogy a nagyobb fiúk teszik a kisebbel. De nem. Pedig nem voltunk szentek, máskor mindezt megtettük. Mivel hárman voltunk, jól jött egy negyedik. Úgy hívtuk, hogy „kisfaszi” (annak ellenére, hogy persze elmondta a rendes nevét is, csak azt már elfelejtettem, meg amúgy is a gyerekek, főleg a fiúk ilyen ragadványnév mániások) és szinte versenyt kedveskedtünk vele. Talán olyan profán indoka volt a felnőttes nagyvonalúságunknak, hogy őt volt a legkönnyebb tolni? Akár. „Gányáztunk” így neveztük el egymás között, hogy gyorsan toljuk a fakutyát. Ami persze nem jelentett semmit, de mi ezt nagyon viccesnek tartottuk. Na meg nagy büszkén kurjongattunk, ha felgyorsultunk, hogy: „Hogy gányázok!” Még annyira emlékszem, hogy „kisfaszi” elmesélte, csak az anyjával él és napokon belül más városba költöznek. Igen, biztos, hogy téli szünet volt, mert a következő félévet kezdte máshol. És biztos, hogy azért voltunk annyira önfeledtek. Nem volt tanítás, így se az iskolában, se otthon nem stresszeltek minket. És még a lányok se frusztrálták le az agyunkat, mert még a pubertáson innét voltunk. Kellemesen, gondtalanul hülyéskedve lefáradtunk és vastagon ránk is sötétedett kinn a befagyott tavom, de nem történt semmi különös. Magam se értem, hogy miért pont ez a legszebb gyerekkori emlékem. Talán a hangulata?

Még tizennégy nap

2009-07-16T10:01:00.000+02:00

Sziasztok. 34 múltam. Öt éve volt egy balesetem, amitől nyaktól lefelé megbénultam. Azóta teljesen magatehetetlenül fekszem, ráadásul szépen-gyorsan jöttek a szövődmények, műtétek, gyógyszerhegyek, stb. Olvasok, tévézem, rádiózom, internetezem. Hangvezérléssel gépelek, szerintem elég ügyesen, de ha pár elírásra bukkantok, ne vegyétek a fejemet, annak ellenére, hogy ez a célom, de most már megoldottam egyéb szervezésben.

Másnak közhely, de nekem kőkemény valóság, hogy így nem élet az élet. Korábban sportoltam, ifiként versenyszerűen is, csajoztam, motoroztam, buliztam, igen néha „okosat” is toltam, még sem az lett a vesztem.

Most egy kiszolgáltatott emberi roncs vagyok, méltóságom nulla. Önállóan semmire se vagyok képes. Szó szerint. „Az”? Ne röhögtessetek, különben is, fáj, ha röhögök. Holott szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy jóképű-jótestű pasiként a saját külsőm is sokat számított. Talán hiúság? Lehet. Most már oly mindegy.

Nagynéném ápol, akitől ez hatalmas áldozat, de érzem, hogy neki is megkönnyebbülés lesz, ha már nem leszek. Mert néha elviselhetetlen vagyok. És nem túlzok, higgyétek el, még teljesen bénán is lehet szemétkedni, hadd ne részletezzem.

Van isten? Ha igen, akkor miért pont velem történt mindez? De ha mégis van, akkor pontosan két hét múlva mindennek vége. Mert pont két hét múlva eljön egy Bátor Segítő és átsegít oda, ahová egymagam nem vagyok képes eljutni.

Amit teszünk, azt ellenzi a jog és a vallás. De higgyétek el, ha a földi és égi törvények írói csak egyetlen napot is a bőrömben töltetnének, habozás nélkül eltörölnék e tilalmat.

Vágyom a semmire, vagy arra, ami eljön. Nincsenek illúzióim. Valószínűleg a semmi vár rám, de biztos vagyok benne, hogy a mostani szánalmas állapotomhoz képest megváltás a teljes elmúlás.

Az elmúlásra vágyom, de balga módon szeretném, ha valamicske fönnmaradna belőlem. Talán ez a blog. Még életemben nem írtam blogot, de egyszer élünk, miért ne tenném meg halálom előtt?

Várom a kommentjeiteket, de nézzétek el, ha nem válaszolok. Naponta jó, ha három-négy órát magamnál vagyok. Tudom, Stephen Kingnek ennyi idő elég volt, hogy masszív ivás és kokainozás közben megírja a Ragyogást, de ő mégiscsak profi író és nem egy halálára készülő műkedvelő. Aztán meg Bátor Segítőmet se akarom bajba sodorni. Neki küldöm át az írásokat és a kommentekre a választ, már ha lesz hozzá erőm és persze lesz kinek, hogy ő biztonságos helyről rakja fel az internetre.

Hogy miről fogok írni? Főképp nem túl hosszú és nem túl különleges életem legszebb, vagy éppen legdurvább, de mindenképp emlékezetes pillanatairól. Majd rögtönözöm, mivel nem íróként, hanem elhunytként képzelem el a jövőm. Igyekszem a szöveghez illő képet is keríteni és lesz a posztokban némi fekete humor, nézzétek el nekem.

Amiről biztos nem írok és ne is kérdezzetek: 1) a balesetem, mert így is úgyis minden egyes nap töviről hegyire lepörög előttem és nem egy romantikus puszimozi és legalább így a végén, amíg írok, minél kevesebbet gondolok majd rá, 2) a betegségem, jobban mondva az állapotom, mert higgyétek el, visszafordíthatatlan, 3) a döntésem, az is végleges és 4) a kivitelezés módja meg a Segítő, mert nem akarok senkit bajba sodorni, különösen nem olyan embert, aki bátran kockáztat értem.

Persze az is lehet, hogy a kutya se olvas bele ebbe a blogba, hiszen több tíz-, ha nem több százezer blog létezik, de az se kizárt, hogy akkor bukkannak rá, amikor én már réges-rég nem leszek. Talán hoszzú-hosszú évek múlva? Minden lehetséges és csak a halál, ami biztos. Hát értem jöhet. Joe Black, készen állok.