Óriási nyomás nehezedik a tudomány és a társadalom részérõl az orvosokra, mivel a gyógyítás és az aktív-passzív eutanázia határterületén kell dolgozniuk – írta évekkel ezelõtt Polcz Alaine. Véleménye szerint nemcsak az orvosnak, hanem a társadalomnak is szembesülnie kell ezzel a problémával. Föl kell mérni a döntés felelõsségét, a hatásokat. "Egyre sürgetõbbnek látszik, hogy a társadalom ne hagyja magára az orvost a felelõsségnek eddig nem ismert szorításában" – figyelmeztet.
Polcz Alaine gondolatai (Halál iskolája, Magvetõ kiadó, Gyorsuló idõ – 1989) 12 évvel ezelõtt jelentek meg. Ami már akkor is sürgetõnek látszott, az ma fokozottan az, hiszen a kérdés nem oldódott meg. Magyarországon az egészségügyi törvény ugyan tartalmaz a betegek önrendelkezési jogával és az ellátás visszautasításának lehetõségével kapcsolatos paragrafusokat, de e rendelkezések nem jelentik egyértelmûen a passzív eutanázia legalizálását. Az aktív beavatkozást pedig sehol sem említik. De mit is jelent maga a szó, illetve mi a szinte kivétel nélkül mindenkit állásfoglalásra, érzelmi megnyilvánulásra, pozitív vagy negatív ítéletre késztetõ erkölcsi, jogi probléma lényege?
Az eutanázia, a "kegyes halál" (görög szó – jelentése jó halál) meghatározása: "eutanáziának minõsül, ha az orvos a gyógyíthatatlan betegét a halálba segíti, életfenntartó beavatkozásokat megszüntet, illetve elmulaszt". Ez történhet a beteg kérésére (önkéntes eutanázia) és beleegyezése nélkül, ha már nincs megkérdezhetõ állapotban (nem önkéntes eutanázia). Megkülönböztetnek még aktív és passzív eutanáziát: passzív eutanázia esetén az orvos a beteget például nem éleszti újra, illetve beszünteti életfenntartó kezelését (lekapcsolja a lélegeztetõgéprõl), s ezzel engedi meghalni. Aktív eutanázia esetén az orvos például halálos injekciót ad az öntudatlan haldoklónak. Az is elõfordul, hogy az orvos segítõ kezet nyújt a beteg öngyilkosságához, például átadja az ehhez szükséges szert.
A gyógyíthatatlan betegekben és hozzátartozóikban gyakran felvetõdik a kérdés: hogyan lehet elviselhetõvé tenni a halált? Errõl – nem sokkal halála elõtt – Francois Mitterrand volt francia köztársasági elnök így írt: "Olyan világban élünk, amely megrémül és elfordul e kérdéstõl. Elõttünk számos civilizáció szembenézett a halállal. A közösségnek, az egyénnek is megrajzolták az átmenet útját. Felmagasztosították a lezáruló sorsot, értelmet adtak neki. A halálhoz való viszony talán sohasem volt ily sivár, mint korunk szellemi sivatagában, ahol a létsóvár ember mintha kiküszöbölné a rejtélyt. Nem tudja, hogy egy pótolhatatlan forrás kútfõjét apasztja el ezzel."
Még keményebb kérdés, fel lehet-e készülni a halálra? És fõleg: elfogadhatjuk-e valakitõl azt, hogy már nem tudja tûrni a szenvedést – inkább a halált választja? Dönthet-e az orvos életrõl és halálról? Hogyan egyeztethetõ össze az eutanázia a hippokratészi esküvel?
Itt nem az a kérdés, hogy az érintett élõlény személynek minõsül-e (mint az abortusznál), hanem az, hogy az alkotmányban rögzített élethez való jog és az ember önrendelkezési joga jelentheti-e azt, hogy a saját élete (halála) felõl nyilatkozhat, bizonyos feltételek között kérheti-e saját halálának elõidézését. A keresztény álláspont erre nemmel válaszol, a felvilágosult liberalizmus igent mond. Külföldön – és ma már Magyarországon is – az eutanáziával kapcsolatban számos szervezet pártolja, támogatja a liberálisabb törvény megalkotásának gondolatát. A társadalom azonban megosztott e kérdés megítélésében és egy esetlegesen elfogadott jogszabály alkalmazásában.
A hollandok döntése fontos üzenet. Ahogy Els Borst holland egészségügyi miniszter kommentálta az eutanázia engedélyezését kimondó törvény megszületését: "Az élet befejezése van annyira komoly dolog, hogy megérdemelje a nyíltságot."
Forrás: Új Szó - Szlovákiai Magyar Napilap
Polcz Alaine gondolatai (Halál iskolája, Magvetõ kiadó, Gyorsuló idõ – 1989) 12 évvel ezelõtt jelentek meg. Ami már akkor is sürgetõnek látszott, az ma fokozottan az, hiszen a kérdés nem oldódott meg. Magyarországon az egészségügyi törvény ugyan tartalmaz a betegek önrendelkezési jogával és az ellátás visszautasításának lehetõségével kapcsolatos paragrafusokat, de e rendelkezések nem jelentik egyértelmûen a passzív eutanázia legalizálását. Az aktív beavatkozást pedig sehol sem említik. De mit is jelent maga a szó, illetve mi a szinte kivétel nélkül mindenkit állásfoglalásra, érzelmi megnyilvánulásra, pozitív vagy negatív ítéletre késztetõ erkölcsi, jogi probléma lényege?
Az eutanázia, a "kegyes halál" (görög szó – jelentése jó halál) meghatározása: "eutanáziának minõsül, ha az orvos a gyógyíthatatlan betegét a halálba segíti, életfenntartó beavatkozásokat megszüntet, illetve elmulaszt". Ez történhet a beteg kérésére (önkéntes eutanázia) és beleegyezése nélkül, ha már nincs megkérdezhetõ állapotban (nem önkéntes eutanázia). Megkülönböztetnek még aktív és passzív eutanáziát: passzív eutanázia esetén az orvos a beteget például nem éleszti újra, illetve beszünteti életfenntartó kezelését (lekapcsolja a lélegeztetõgéprõl), s ezzel engedi meghalni. Aktív eutanázia esetén az orvos például halálos injekciót ad az öntudatlan haldoklónak. Az is elõfordul, hogy az orvos segítõ kezet nyújt a beteg öngyilkosságához, például átadja az ehhez szükséges szert.
A gyógyíthatatlan betegekben és hozzátartozóikban gyakran felvetõdik a kérdés: hogyan lehet elviselhetõvé tenni a halált? Errõl – nem sokkal halála elõtt – Francois Mitterrand volt francia köztársasági elnök így írt: "Olyan világban élünk, amely megrémül és elfordul e kérdéstõl. Elõttünk számos civilizáció szembenézett a halállal. A közösségnek, az egyénnek is megrajzolták az átmenet útját. Felmagasztosították a lezáruló sorsot, értelmet adtak neki. A halálhoz való viszony talán sohasem volt ily sivár, mint korunk szellemi sivatagában, ahol a létsóvár ember mintha kiküszöbölné a rejtélyt. Nem tudja, hogy egy pótolhatatlan forrás kútfõjét apasztja el ezzel."
Még keményebb kérdés, fel lehet-e készülni a halálra? És fõleg: elfogadhatjuk-e valakitõl azt, hogy már nem tudja tûrni a szenvedést – inkább a halált választja? Dönthet-e az orvos életrõl és halálról? Hogyan egyeztethetõ össze az eutanázia a hippokratészi esküvel?
Itt nem az a kérdés, hogy az érintett élõlény személynek minõsül-e (mint az abortusznál), hanem az, hogy az alkotmányban rögzített élethez való jog és az ember önrendelkezési joga jelentheti-e azt, hogy a saját élete (halála) felõl nyilatkozhat, bizonyos feltételek között kérheti-e saját halálának elõidézését. A keresztény álláspont erre nemmel válaszol, a felvilágosult liberalizmus igent mond. Külföldön – és ma már Magyarországon is – az eutanáziával kapcsolatban számos szervezet pártolja, támogatja a liberálisabb törvény megalkotásának gondolatát. A társadalom azonban megosztott e kérdés megítélésében és egy esetlegesen elfogadott jogszabály alkalmazásában.
A hollandok döntése fontos üzenet. Ahogy Els Borst holland egészségügyi miniszter kommentálta az eutanázia engedélyezését kimondó törvény megszületését: "Az élet befejezése van annyira komoly dolog, hogy megérdemelje a nyíltságot."
Forrás: Új Szó - Szlovákiai Magyar Napilap
Mélységesen egyetértek a Holland törvényhozókkal, kár , hogy a magyarországi társadalmi viszonyok nem nőttek még fel ehhez a döntéshozatalhoz.
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.
VálaszTörlésMegérett a magyar társadalom az eutanázia lehetőségének felül vizsgálatára
VálaszTörlés