Vivien

Szüléskor oxigénhiányban szenvedtem - anyum visszatartott, az orvos aludt, az ápolónők éppen váltották egymást, egyik sem volt anyum mellett. Valószínűleg a köldökzsinór megnyomódott, de csak feltételezés, mert egészségesen adtak ki a kórházból.

3 éves koromig nem is jöttek rá mi bajom van: az idegrendszerem sérült, féloldalasan bénultam.

Orvosról orvosra, már másfél évesen műtötték a mindkét bokám kétszer, mert belbokára léptem. A szemem (jobb szemem kancsal, rövidlátó, a pupilla nem húzódik fényre) hatévesen.

Általánosba nem akartak bevenni, mert mi van, ha szellemileg is sérültem - iq tesztre küldtek, ahol átlagon felülinek bizonyultam (most már visszacsúsztam :D).

Szüleim már előbb el akartak válni, kb. 4 hónapos házason, amikor anyum rájött, nem is ezt akarta, de mivel vidéken születtem, így muszáj volt maradnia. Teljesen mindegy volt a részükről, hogy milyen állapotú vagyok, ők így is úgy is ilyen életet éltek volna. Ezt onnan tudom, hogy miután kirepültem a családi fészekből, továbbra is folytatják a se veled se nélküled kapcsolatukat.

Testvérem nincs. Anyumnak volt egy elrettentő példája: az egyik ismerősömnek azt mondták nyugodtan szülhet, de a második gyermek sokkal betegebb lett. Igaz, anyumnál ez nem állt volna fel, mert nem genetikailag sérültem, mint a lányok, hanem csak egy baleset következtében. De nem merte bevállalni, így amikor terhes lett (olyan 2 éves voltam, még nem tudták, mi bajom), elvetette, később pedig nem akart, mert akkor az öcsém/húgom csak az autóban nőtt volna fel, mert engem naponta vittek tornára, úszni, a Petőbe, stb.

A szüleim viszonya most is ugyanolyan, mint amikor 17 évesek voltak. Szóval ebbe tényleg nem szólt bele az élet. Csak ők nem nőttek fel. :) Elváltak, összejárnak, kibékülnek, szakítanak, féltékenykednek, mással vannak.

Teljesen önálló vagyok, ha azt nem vesszük, hogy mondjuk nem tudok korlát nélkül lépcsőzni, vagy nem tudok felállni egyedül a mozgólépcsőre.

Nógrád megyébe jártam gimnáziumba, utána Szegedre jelentkeztem az egyetemre francia-kommunikáció szakra. Most fogok végezni, ha nem leszek nagyon lusta :) Egy garzonban lakom egyedül, van két görényem, amiknek gondját viselem. A jelenlegi barátom budapesti, így három helyen szoktam tartózkodni: Szeged suli időben, Pest és Pásztó meg a szünetekben. Pásztón lakik apum, anyum Budapesten dolgozik, így hétvégéken szokott hazamenni, amikor mindhárman otthon vagyunk. Eddig csak egészséges barátaim voltak - talán elzárkózom attól, hogy mozgássérülttel járjak, de lehet, hogy csak nem olyan közegben mozgok.

A legnagyobb gondot a munkakeresésben találtam. Igazi diákmunkákra nem mehettem, mert a fizikai munkákra nem vettek fel, még akkor sem, ha tudom, hogy képes lettem volna rá. Több helyen még nem próbálkoztam, szóval erről még nem tudok nyilatkozni.

Én szüléskor sérültem, de nagyon okos nagybátyám a szüleim szemére vetette, miért nem vetettek el, ha úgyis tudták, hogy ilyen leszek... Nehezen tudhatták volna, ha még a szülésorvosom sem volt tisztában azzal, hogy oxigénhiányos lettem... A nagybácsival eltávolodtunk egymástól, de nem miattam. Anyagi ügyek miatt összeveszett a két család. De amíg jóban voltunk, rengeteget voltam náluk, az unokatesóimmal rengeteget játszottunk: bunkert építettünk az erdőben, legóztunk, kardoztunk, homokoztunk... Egyébként én ezt nem hallottam, anyumnak mondta, ő adta tovább. De ezen se csodálkoztam.

Köszönet Viviennek, hogy megosztotta saját élete történetét.