2009. augusztus 6., csütörtök

Idősek otthona. Megoldás?

Olvastam a blogot, az elejéről nem akarom leírni a véleményemet..

Az én történetem nem a kegyes halál, de a halál és az öregség története, az emberi méltóság elvesztéséről szól elsősorban, és arról, hogy a modern társadalom sokszor képtelen kezelni a "lemaradókat", az erőtleneket, betegeket, - az öregeket.

Szerintem mindenki úgy hal meg, ahogy élt. Sokszor mégis olyan dolgok történnek meg egy-egy emberrel halála környékén, amelyet senki sem érdemelne.

A néni 80 elmúlt, egyedül élt, hasonló korú testvérével tartotta kapcsolatot, lánya az ország másik felében, fia és családja pár km-re lakott.
Unokája 3 volt, mind felnőtt, családalapítás előtt álló fiatal.
Fia és lánya maga is nyugdíjas már, fia beteg, mások gondozására nem alkalmas.

A néni sosem volt igazán beteg, leépülése szellemi síkon kezdődött, évek folyamata volt. Először csak elfelejtett dolgokat, aztán megismételt kérdéseket, történeteket egymás után. Később elfelejtette elzárni a gázt, és nem találta a pénzét, és azt feltételezte, hogy családja meglopja, támadó, gyanakvó természetű lett, sokszor "kiesett valamennyi idő" és nem tudta megmondani hol járt, mit csinált. Egy alkalommal elvitte a mentő, mert nem tudott magáról, ekkor már teljesen nyilvánvalóvá lett, hogy gondoskodásra szorul.

Bár hazakerülése után mindennap látogatta menye és testvére, igyekeztek gondoskodni róla - állandó felügyeletre lett volna szüksége. Házi gondozást kértek számára, de a gondozót nem engedte be a lakásba.
Családja idősek otthonába szerette volna bejuttatni, több helyre pályáztak, de nem volt férőhely. Magukhoz venni nem tudták, a dolgozó családtagok nem akarták munkahelyüket ott hagyni, a nem dolgozó családtagok maguk is öregek, vagy betegek, vagy rokkantak voltak.
Később a kórház ideiglenesen befogadta a "demens" részre, ahol szakszerű ellátást nem kapott.

Állapota és hangulata egyre romlott, segítségért rimánkodott, könyörgött, hogy vigyék haza, vigyék magukkal.
Később bekerült az idősek otthonába, ahol 5-en voltak egy szobában, és fiatalabb, értelmi fogyatékos nők is voltak szobatársai közt.
A bekerülés után pár nap múlva a néni meghalt, a szíve volt olyan kegyes, hogy feladta.

Az otthonban a bekerüléskor kb 1,5 óra alatt intézték el a "pénzügyeket", de a végén az állkapcsát senki nem kötötte fel a család megérkeztéig.

Azt gondolom, hogy szerencsés az az ember, aki megválaszthatja halála időpontját, módját. Azt is gondolom, hogy senki nem ítélkezhet mások felett, amíg egy segítségre szoruló ember is van a környezetében, akin módjában is áll segíteni.
Ilyen történet százával megesik manapság.

Nem volt nehéz válogatnom közülük, amikor gyakorlaton voltam az idősek otthonában és az értelmi fogyatékos gyermekek otthonában.

--- Köszönet N-nek a történetért.

5 megjegyzés:

  1. A történet nagyon tipikus és nagyon gyakori.
    Egy társadalom , egy ország képe tükröződik az ilyen esetekben , amilyen egy gyerek , vagy épp egy öreg sorsa egy társadalomban , az mérvadó.
    Bár a nagyon sok múlik a család hozzá állásától , mert legyen egy család bármilyen szegény sorban, legyen bármilyen kicsi is a helye, a lelkiismerete nem hagyja , hogy a régen oly gondoskodó nagyi vagy épp dédmami . ilyen szomorú körülmények között haljon meg!!!!!

    VálaszTörlés
  2. Én még nagyon-nagyon fiatal vagyok, gyaníthatóan és remélhetőleg messze a haláltól, de mostanában egyre többet foglalkoztat a halál.
    Volt egy érdekes beszélgetésem egy ismerősömmel, aki azt mondta, ő nem akar ötvennél tovább élni. Én erre teljesen ledöbbentem, hogy hogyhogy? Annyi csodálatos dolog van a világon, amik könnyeket csalnak a szemembe, ha rájuk gondolok, vagy arra, hogy itt kell hagynom őket egyszer. Nem a "hazafiasság"-ra, a "becsület"-re gondolok, hanem olyan mindennapi dolgokra, mint a beszéd, az ízlelés, a tapintás, a barátokkal töltött percek.
    És ennek vége lesz egyszer. Megszűnünk létezni, és senki nem tudja, mi lesz utána. Ez az ismerősöm azt mondta, ő nem fogja kivárni, míg eljut arra a pontra, hogy mások segítségére kell szorulnia. (máshogy fogalmazott, kicsit trágárabbul, de a lényeg ez volt)
    De nem mindig kell így lennie persze. Én nagyszüleim is közel vannak a hetvenhez, és viszonylag jó egészségnek örvendenek (hála az égnek)
    Ez a történet különösen elgondolkodtató, nem tudom, én otthagynám e a munkámat. Persze, igen, otthagynám - mondom most, de ha tényleg megtörténne (isten ments), nem tudom, mit tennék. Ha a leépülés szellemi síkú, akkor az sem biztos, hogy a család közelsége segít.
    És rettegek, félek tőle, hogy egyszer én is öntudatlan leszek, kirekesztem a külvilágot, ahogy a külvilág is kirekeszt minden segítségre szoruló öreget.

    VálaszTörlés
  3. BiGa írta:
    "Andris", örülök, hogy nem haltál meg. Ha komolyan gondolod amit a tegnapi postban írtál, hogy gondoznál valódi Andrisokat (magatehetetlen embereket), akár csak heti 1-2 órában, akkor írj a lenkeyk@alkalmifotos.hu címre. Természetesen bárki más is, aki ehhez kedvet érez.

    VálaszTörlés
  4. Sziasztok!

    Volt szerencsém-szerencsétlenségem" nemcsak megnézni, hanem átélni is mindkét szitut. Előbb egy anyagot forgattam 4-5 családról, akik otthon, vagy otthonban búcsúztak el öregjeiktől. MINDEN álláspont érthető, elfogadható! MINDENKINEK igaza van! Ez a legszörnyűbb... Azután a nagymamám bénúlt le egy agyérgörcs miatt. Fél év otthon, majd amikor már semmit sem lehetett kezdeni vele, a kórház... Egyet soha sem tudok elfelejteni. A könyörgő tekintetét, hogy haza akar jönni... Pedig "szakmailag" tényleg ott volt a legjobb helye...

    Zoli

    VálaszTörlés
  5. Szia Gréta!

    Már csak ritkábban vetődöm erre a blogra, de kérdezted, hogy pontosan mire lehet jelentkezni.
    Azt hiszem a mai témához különösen passzol. Röviden: van egy elfekvő intézet, amit cinikusan "utókezelőnek" neveznek, bár valódi orvosi kezelés nem folyik itt. Olyan (főleg idős, magatehetetlen) emberek kerülnek ide, akiket a családjuk nem tud vagy nem akar gondozni. Az intézmény elképesztően alulfinanszírozott, ezért az ápoló személyzet nem tudja megfelelően ellátni a feladatát, sokszor egy műszakban 80 emberre 1 nővér jut. Gondolhatjátok, hogy ez mennyire nem elég. Hogy enyhítsünk a helyzeten, felvállaltuk, hogy önkéntesen részt veszünk a betegek ápolásában. Ez a szolgálat főképp a fürdetést és az ágyak áthúzását jelenti, amit a nővérek legtöbbször nem tudnak megoldani egyedül. Részünkről ez úgy néz ki, hogy az erősebb fiúk az ágyukból tolókocsira emelik a betegeket, majd onnan a fürdőkádba. A lányok ténylegesen megmosdatják őket, ezalatt kicseréljük az ágyneműt annál a betegnél akit éppen fürdetnek, majd visszahozzuk és jön a következő. Tehát nők és férfiak is tudnak segíteni ebben a szolgálatban, és nem kell hozzá semmilyen orvosi előképzettség, mindent meg lehet tanulni a többiektől. Tudom, hogy ez elsőre eléggé meredeken hangzik de én is ugyanígy kapcsolódtam be, és csináltam 10 évig. Akit ez egy kicsit is érdekel, bátran jöjjön el és nézze meg, aztán eldöntheti tényleg bekapcsolódik-e. (Egy ilyen első érdeklődés nem kötelez semmire.) Egyébként ha valaki nem szeretné, nem muszály a tényleges fürdetésben részt venni, olyan is van hogy valaki ezalatt beszélget a többi beteggel, ez is nagyon fontos mert eléggé ingerszegény környezetben fekszenek. Tehát mindenféle segítség jól jön, a lényeg hogy emberhez méltóvá tegyük az életét azoknak akiket arra ítéltek, hogy életük utolsó hónapjait vagy éveit itt töltsék. Ehhez pedig a saját időnkből kell áldozni heti 1 estét. Mindenki önkéntesen vesz részt ebben, anyagi térítés nélkül. Az egyetlen fizetség itt a betegek hálája, köszönő szavai. És ezen túl azt hiszem jól jöhet ez a tapasztalat, ha valamelyikünk később olyan helyzetbe kerülne, hogy saját családjából kell valakit ápolnia. A Máltai Szeretetszolgálat pedig ellát a fürdetéshez szükséges eszközökkel.
    A cím amit leírtam nem az enyém, Krisztiánnak hívják a szervezőt, nála lehet a további részletekről érdeklődni: lenkeyk@alkalmifotos.hu

    Zoli, ha érdemesnek tartod a témát népszerűsíteni, talán szintén megér egy kapcsolatfelvételt.
    Előre is hálásan köszönjük mindenkinek!

    VálaszTörlés