Még hat nap; Magyarságtudatom

Mint szinte mindenkiből, elsősorban a sport sikerekkor jön belőlem is elő a „de jó magyarnak lenni!” közhely. Ez olyan ősi, hordaszellem dolog, amibe józan ésszel jobb nem belegondolni, mert ugye teszem azt miért jó magyarnak lenni, ha az egyik, gyerekkorától megfosztott, napi 12-20 kilométert úszó kislány öt centivel előbb ér a medence széléhez, mint egy másik nemzethez tartozó sorstársa? És a pólósok sikerei is mindig megdobogtatják a piros-fehér-zöldre pácolt szívem. Remek sportemberek, akik egy embert próbáló sportágban mindent visznek. Persze ha tárgyilagosak vagyunk, el kell ismerni, hogy rajtunk és a szerbeken meg a horvátokon (és az ő szurkolóik is főképp egymás gyepálásán vezetik le a polgárháborúban kiéletlenül hagyott sérelmeiket) meg a piciny Montenegró lustaságukra oly büszke lakosain kívül sehol sem tömegeket lázbahozó szívügy a vízipóló. Attól még űzni cseppet sem egyszerű, csak nem az a kimondott össznemzeti összeborulós tripp, mint a foci, de a labdarúgásunk jelenlegi színvonaláról jobb ha nem beszélek, mert még a saját állapotomhoz találnám hasonlítani. És persze fáj, amikor körülöttünk bántják nemzettársainkat. Nekem a vajdasági szál miatt is bicskanyitogató, hogy pont egy olyan jámbor, lojális kisebbséghez tartozók válnak a magyarverések áldozatául, mint ők. Amiatt meg ég a pofám, hogy a kettős állampolgárságot nem szavaztuk meg. Jó, lehet, hogy jobb lenne hallgatnom, mert én sem kértem mozgóurnás szavazást, de nem az én egyetlen voksomon múlott. Persze át lett belpolitizálva az egész, mint oly sok minden, a határon túli magyarokat en bloc potenciális jobboldali szavazógépnek nézték nagyjából mindkét politikai oldalról (ugye akkor még kb. hasonló méretű jobb meg bal oldalunk is volt) sok apolitikus kisember meg attól parázott, hogy a határontúliak majd a TB-t csapolják, meg segélyeket gyűjtenek be, holott megoldható lett volna megadni az állampolgárságot úgy is, hogy a választójog magyarországi lakhatáshoz kötött, a szociális juttatások pedig az itteni befizetéshez. Ami a leginkább kiakasztott, az SZDSZ kategorikus neme. A szocikon nem lepődtem meg, de egy olyan párt, amelyik megalakulásakor deklaráltan a szabadságjogok bajnoka volt és a „hőskorban” a friss-ropogós világútlevelünknek okkal örülhettünk, mint majom a farkának, semmiféle szolidaritást nem tanúsított azok iránt, akik uniós magyar útlevél hiányában az anyaországba és máshová is vízumra kárhoztatva utazhatnak, mintha nem lenne amúgy is elég bajuk. El is nyertük tőlük a „megtisztelő” Maradékország titulust. Egy ilyen fél napos vízumkiváltó sorbanállást mondjuk a szabadkai konzulátus előtt javasolnék azoknak, akik a kettős állampolgárság ellen ágáltak. Na mindegy, elég roncsderbi, hogy pont én puffogok egy azóta de facto politikai hulla párt évekkel ezelőtti kampánya miatt. Szintén pár éve, amikor az íreknek még nagyon futott a szekér, egy ottani népszavazáson meg ők szavaztak valamit le (természetesen ők is belpolitikai indíttatásból) ami nekünk, kelet-európaiaknak akasztott be. Egyik püspökük nagyon rokonszenvesen fakadt ki: – Szégyellhetjük magunkat, korábban megfejtük az Európai Uniót, mint valami fejőstehenet, szépen felzárkóztunk, most meg amikor mi segíthetnénk másokon, akkor közönyösen keresztbe teszünk.

Visszatérve a „de jó magyarnak lenni” élményhez, szerintem a legfelemelőbbet paradox módon egy töpszli kis láncdohányos, életmódjával a gyertyát mindkét végén égető meleg zanzibári születésű popsztár (persze jóval több volt, mint popsztár, lásd a Barcelona duettjét) hozta el nekünk. Sajnos az én életemből kimaradt, túl fiatal voltam akkor, de 1986-ban, amikor Freddie Mercury megénekeltette a Népstadiont a Tavaszi szél vizet árasztal, nos azt most is megható meghallgatni. Keressetek rá a youtube-on vagy másutt, megéri.