Még hét nap; A nagy pénz

Életemben egyszer kerestem igazán jól. 2001 nyarán. El kellett varrni a szálakat párszáz megkötött és soha nem teljesített szerződéssel kapcsolatban. Hárman voltunk a feladatra, kaptunk egy keretet, kidolgozott jutalék rendszert és jártuk a terepet. Az ország néhány területét. Volt egy kis svindli a dologban, de távolról se egy Tocsik-ügy méretű. Nekünk viszonylag szabad kezünk volt abban, hogy milyen fájdalomdíj ellenében szüntetjük meg közös megegyezéssel a szerződéseket, persze csak ha a másik fél is rááll. És szinte mindenki rábólintott a témára. Megjelent egy pasi (mert mindhárman külön mentünk) készpénzzel és tett egy ajánlatot. A szerződésből addig se valósult meg semmi, akkor meg talált pénz állhatott a házhoz. Hát legtöbben nyomban lepacsiztak. Páran gondolkodtak, de aztán ők is beadták a derekukat, egyetlen egy ember ment perre. Na, ő nagyot kaszált a végén. Valahogy jól sikerült belőnünk a felajánlott összeget. Lepukkadtabb vidéken kevesebbet, flancoson többet. A szomszéd persze rögtön tudta, hogy mennyi az annyi, ezért helyben ugyanannyit mondtunk. Nem magamat akarom fényezni, meg amúgy tényleg nem egy Nobel-díjas teljesítmény, de talán leginkább az én érdemem, hogy jól belőttük az arányokat. Az egyik srác túl nagyvonalú volt. Ezzel az egyik gond, hogy kevesebb marad a jutalékból, a másik meg, hogy a túl sok lé eleve gyanús. Elbizonytalanodik az ember, és nem bólint rá azonnal, mert úgy érzi, hogy több is lehet az ügyben. Egyszer a rádión hallottam, amint egy antikváriumos mesélte, hogy egy fickó besétált egy igazi ritkaságszámba menő, több száz éves bibliával és félénken megkérdezte, hogy mennyit adna érte az antikváriumos. Ő mondott egy korrekt, több milliós árat, mire a pasas se szó, se beszéd, könyvestől elrohant. Az antikváriumos - igazi filosz, és nem egy pénzéhes kalmár hiéna – nevetve mesélte, hogy ha unott képpel adott volna neki egy tizen-huszonezres ajánlatot, valószínűleg boldogan szabadult volna meg az alak a könyvtől. Ettől már csak az a vicc a jobb, amikor egy pasi csodálkozva nyit be egy antikváriumba és így szól:

- jé, nem is tudtam, hogy a régi könyveket is adják-veszik, nekem is volt egy régi német bibliám, de eltüzeltem. Valami Gutt, Guttem, vagy nem is tudom miféle név volt belenyomtatva…- Gutemberg? – vágott a szavába idegesen az antikváriumos – az, az! – ember, az egy vagyont érne! – Á, ne aggódjon, nagyon gyűrött volt, meg különben is csupa firka, valami Luther Márton az egészet telejegyzetelte.

Na, visszatérve az én sztorimhoz, az egyik srác kezdetben szórta a felajánlott pénzt, mint kiderült az első napok egyesítője után, a másik pedig nagyon filléreskedett, és ezért nem is nagyon kötöttek megállapodásokat. Én viszont egy arany középutat lőttem be, aztán a díjképzés egységesítését lényegében rám bízták. Picit több, mint egy hónap alatt négy és fél milliót kerestem. És az a röhej, hogy mint kés a vajban, úgy futott a projekt. Az egyik lepukkadtabb helyen egy srác szinte futott utánam, hogy maga az a „hivatalos ember” (amúgy akkor még én is huszonéves surmó voltam) akivel a pénzt intézni lehet? Emiatt lelkifuri? Ha nem mi, megcsinálják mások. Végülis nem kisemmiztük őket, csak egy hosszabb pereskedés után így nem juthattak még több talált pénzhez, és az se járt volna mindenkinek. Mindenesetre nem érzem úgy, hogy ezért sújtott le rám a sors. A pénzt részben feléltem, fiatalság, bolondság. Emlékszem, azon paráztunk, hogy a 2001. szeptember 11 miatt nehogy bedőljön a kifizetésünk. Ez most már naiv aggodalomnak tűnik, de akkor nagyobb volt a pánik, mint most, a globális gazdasági válság miatt.