Még nyolc nap; Rólunk

Olvastam valahol, hogy indíthatsz blogot bármilyen témában, az ötvenvalahanyadik hozzászólást követően a felek óhatatlanul egymással kezdenek anyázni. Hát úgy néz ki, hogy ez nem csak a csizmavásárlási tanácsadásra, a kisállattartás apró titkaira, na meg a segédeszközök rejtett világára vonatkozik, hanem mindez ide hozzánk is begyűrűzött.

De talán nincs is ezzel semmi baj, hisz mindannyian különbözünk. Akkor kezdjük velem, hogy miben vagyok más, mint a például felhozott sorstársaim? Szerintem elég reális az énképem, és nem tartom magam se különösen bátornak, se pedig gyávának (talán több az ilyen voks). Nézzétek, valaki így is látná az életének az értelmét, én nem. Nem menekülök és végképp nem sajnáltatom magam, legalábbis én úgy érzem, de lehet, hogy mégis kezdek becsavarodni, mert elég sokan azt írták? Ha így folytatnám, akkor tuti eljönne annak is az ideje. Minden elismerésem azoknak, akik így is megtalálják az élet apró örömeit, küldetéstudatuk van, vagy fegyelmezetten végigcsinálják a maga „természetes” módján, már amennyire a tengernyi gyogyótól mindez természetesnek minősülhet. Senkit nem akarok befolyásolni, azt meg végképp nem szeretném, ha példám ragadós lenne. Én egy meglehetősen egyszerű figura vagyok. Olyan ókori görögös „ép testben ép lélek” elvet valló, viszont az enyém meg cseppet sem az. És ez tény, nem önsajnálat. Jó, tudom, hogy egy 34 éves test már nem 20 éves (tisztelet a kivételnek, pl. a még annál is több Maldini) de azért alapjáraton még ereje teljében van. Lehet, hogy már felszedett némi kappanhájat a sok ülőmunkától, de egy vasárnap délelőttöt simán végigfocizik, arról meg ne is beszéljünk, hogy ha kell, kemény a pélója, mint a beton. Nálam ez már nem lesz, sőt ennek a töredéke sem, ezért akarom, hogy addig legyen vége, amíg tényleg nem csak a nyálam csorog, amint üveges tekintettel révedek a nagy büdös semmibe. De elfogadom, hogy másnál mindez másképp működik. Hisz lehet valaki gyönyörű és iszonyúan tehetséges egy kerekekre szerelt rozoga fotelben ülve, hetven és a halál között, pusztán azzal, hogy így sóhajt fel: „Ramona!” míg más 25 évesen 90-60-90-es mérettel, és az 1 perc világbékés helyett akár negyedórás Shakespeare nagymonológgal is tűnhet közönségesen szánalmas műripacsnak.

Ok. Jó titeket olvasni és kiírni magam, de belőlem nagyjából ennyi, ami sztori, az Életem két utolsó hete huszonhatodik évadként felmelegítve már távolról se lenne ilyen.

De ez kizárólag az én ügyem, szigorúan személyre szabott „edzéstervvel”, eszetekbe ne jusson követni, vagy másnak ajánlani!

Páran kértek tőlem tanácsot, na, erre végképp nem számítottam, de miért is ne, próbáljuk meg:

Valaki kérdezte, hogy mit tegyünk, hiszen bármikor bekövetkezhet ilyen fatális baleset, mint velem. Gyorsan utazzunk el oda, ahová régóta vágyunk, hívjuk át a szomszéd-fiút, lányt stb? Persze, semmit se halogassunk a végtelenségig, de azért nem eszik olyan forrón a kását. Én nagyon megszívtam, de rengetegen meg kicsit szívják meg, ami cseppet se látványos, viszont az se egy főnyeremény. Gondolok arra, hogy biztos egy csomó blog elhanyagolt cukorbetegségekről, meg egyéb nyavalyákról szól, csak azok nyilván nem olyan „látványkonyha” mint az enyém. De számszerűleg több ember jár pórul ilyesmi miatt. A helyzetem ellenére nem hiszek a 100% sorsszerűségben. Kössük be a biztonsági övet, ne cigizzünk, spanglizzunk, koleszterinbombázzunk ész nélkül, ha már én vagyok pár olvasó Máray-Hamvas-Müller pótlója, az én Füves könyvem se úgy üti fel a hozzávalókat négy személyre, hogy „végy egy Rizla +-t”:-), de azért élvezzük az életet. Néha ha jól esik, csapjunk oda az agysejteknek, Norbinak se kell mindent észrevennie:-). És talán gondolkozzatok el azon, hogy mi az, ami számotokra magatehetetlenül is kellő örömöt okoz, vagy hittel tölthet el, esetleg biztos-ami biztos, már most keressetek valami ilyesmit.

Valaki kérdezte, hogy szerintem a nagyapám mit javasolna? Azt, hogy ő hozzám hasonló helyzetben lenne, egyszerűen nem tudom elképzelni. Most lehet, hogy azt hiszitek, ilyen nincs, pedig így van. Őt napközben ágyban, pizsamában, ugyanúgy, mint néhai Antall Józsefet (’course, őt tévén), életemben csak egyszer láttam, amikor kivették a vakbelét és meglátogattuk a kórházban. És, hogy ő mit mondana nekem? Tőle nagyon távol állt az olyasmi, hogy valaki ennyire magatehetetlen. Ő még a „nagyon beteg, haldoklik, majd meghal” sémában szocializálódott. Igazándiból nem szeretném, ha így látna és nem is mondanám el neki a tervem.

És, hogy ti milyenek vagytok? Néhány Scherlock Holmes, Miss Marple és hangvezérlő IT szakember itt settenkedik közöttünk. Le a kalappal a legutolsó tárgyilagos, korrekt fejtegetésével, ezt a legkomolyabban mondom. Csakhogy, mint a tegnapi posztban írtam, egy „nulladik típusú” hangvezérlésbe sok minden belefér. Telefonon diktálni, kérni kijavítást, kiegészítést stb. Személyes képet szándékosan nem rakok fel. Ízlés dolga, na meg kockázatkerülés. És van, akit az se zavarna, ha netán blöffölnék (higgyétek el, speciel engem a legkevésbé-)). Mert így is kaptok valamit. Amikor Londonban éltem, olykor átbicajoztam a Hyde Parkon és meghallgattam a Speakers’ Corner szónokait. Hát, ez egy meglehetősen megkopott hagyomány volt úgy 11-12 éve, de gondolom manapság sem éli reneszánszát, hisz a tömegmédia mindenütt jelen van ezerrel. Többnyire hosszúszakállú, valószínűleg urdu, pastu és arab szónokok beszéltek Koránnal a kezükben, de azért akadt két konstans angol szónok, egy mókásan sovány, ultraradikális marxista, meg egy ötven körüli, félresiklott karrierű, bohém életművész, aki mindig ugyanazt fújta, azt viszont élvezetesen. A mondókája nagyjából abból állt, hogy előadta mennyire monoton, szar dolog a napi robot. Megszavaztatta a közönséget, hogy kézfelemeléssel jelezze, aki valóban élvezi a munkáját. És mindig elégedetten állapította meg, hogy alig pár kéz lendült a magasba. Majd elmondta, hogy: - Nos, akkor ti többiek holnap telefonáljatok be a főnökötöknek, mondjátok el neki, hogy az ég gyönyörűen kéklik, a Nap süt, ma nem megyek be dolgozni, és holnap se, meg soha többé! - Ezen persze a közönség jót nevetett, mert ügyesen adta elő, de azért a tanácsát nyilván egy épeszű ember se követte. A másik, jól elsütött közhelyen alapuló poénja azon a szónoki kérdésen alapult, hogy mi a különbség a haknis (entertainer) és a művész (artist) között? A haknis egyszerűen azt adja a közönségének, amire szüksége van, míg a művész azt, amiről a közönsége nem is sejti, hogy szüksége van. (A fordítás elég tanyasi, bocs).

Na meg akad, akinél lejt a szolidaritás pálya. Isten bizony, nem vagyok egy Esterházy rajongó, sőt, de egyszer láttam a tévében, amint felolvasta egy saját írását a toleranciáról, na az nagyon ott volt. A sztori dióhéjban: A család kiviszi a folyópartra az idős, rokkant rokont. Gyengéden kiveszik az autóból, beültetik a tolószékébe, a kedvébe járnak, amiben csak tudnak, stb. Majd az egyikük megpillant egy háromlábú kutyát bicegni és döbbenten felkiált: - De hisz ez nyomorék, selejt, az ilyen miért van itt? És vannak, akiknek erős a hitük, mert sziklára épült és az égi meg a földi törvényeket is betéve tudják, míg mások inkább a szent ágostoni, „szeress és tégy amit akarsz!” jegyében, szenvedélyesen és őszintén kommentelnek: „hagyd már azt a hülye törvényt! Mindenki tudja, hogy a törvény NEM JÓ! Nem véletlenül engedélyezik a passzív eutanáziát, és pl. Svájcban...akik tőlünk sokkal fejlettebbek az aktívot is!!!”

Vannak, akiknek hozzátartozójuk, ismerősük hasonló, meg tán még keményebb tragédián ment keresztül és akad olyan is, aki kisfia súlyos betegsége miatt mindent megmozgat. A Lorenzo olaja c. film jutott róla eszembe, csak ott az apuka -Nick Nolte játszotta- volt az, aki valóságos tudós kémikussá képezte magát, csakhogy segítsen fián. Landi, megtiszteltetés, hogy „rám írtál”, megnéztem a blogod ( http://duchenne.freeblog.hu) vagyis Barni fiad blogját, és te vagy az igazi hősnő bakker, nem Lara Croft:-).

De úgy érzem, hogy mindannyitoktól egy adag őszinte szeretetet, aggódást, érdeklődést kapok, és azzal sincs baj, hogy fikázó is van a csapatban, hisz attól igazán emberi egy blog. Szóval köszi nektek, sok-sok Bátor Segítőm -:) beleértve a csendes többséget is. A nem kommentelő, Ismeretlen Olvasót, akinek nyilván ugyanúgy megvan a véleménye. Ami lehet akár lakonikus tömörségű, pl: „faszság” de az se kizárt, hogy azon agyal, hogyan is építhetné be mindezt a szakdolgozatába. Csak egy valamit ne tegyetek. Ebbe az egészbe ne lovagoljátok bele magatokat túlontúl. Tegyétek föl a Ramayat, igyatok egy csipkebogyó teát és élvezzétek az életet. Hé, ez nektek csak egy blog, csak nekem az élet!