MÉG TIZENKÉT NAP; Mi van, ha mégis?

Született szkeptikus vagyok a természetfeletti hókuszpókuszokkal szemben és nagyon úgy néz ki, hogy így is halok meg. Napok kérdése. És mint egy jó tíz évvel ezelőtti porleves reklámban mondta az öreg nagyfater, aki nem akart a lánya vagy menye, de valójában a Maggi vagy a Knorr leveséből enni, azzal az indokkal, hogy nem szereti a levest és az ő korában már nem nagyon változik az ember. Aztán persze a reklám forgatókönyve szerint éjjel suttyomban leosont, hogy porlevest főzzön magának és abból lakmározzon. Speciel ennek a reklámnak számomra olyan üzenete volt, amit a kreatív nem hinném, hogy olyan nagyon a célkitűzései közé emelt volna, hogy az öreg gyakorlatilag úgy élte le az életét, hogy senki se tudott neki egy normális levest főzni.

Na de ne kalandozzak el. Azt elég balgaságnak tartom, hogy majd hófehér lepedőbe burkolózva, angyalszárnnyal lebegtetek ki és a felhőn álló glóriás öregúr majd megcsinálja a balanszot életem jó meg rossz cselekedetei között.

Reálisabbnak tartom, hogy a gémóver az nem más, mint az, hogy mindennek vége. Nem borozunk már többet a gangon, satöbbi. Más lapra tartozik, hogy én öt éve már sehol se borozok, de eztán a satöbbi se lesz.

Persze mindebben biztos nem vagyok, végül is csak nyerhetek, ha nincs igazam, nem igaz? Jó, nem voltam egy Teréz Anya, de azért Goebbels méretű bűnlajstromom sincs. Pár „majd hívlak” aztán meg mégse, meg számla nélküli okosság, de nem lenne túl fair, ha mindezért az idők végezetéig valami gusztustalan löttyel teli forró üstben főznének. Na, ne! Ilyen úgy sincs, hagyjuk a dajkameséket. Különben is, a méltóságom és a szabad akaratom többet számít, mint hogy az ettől való parától növényként vegetáljak akár hosszú-hosszú évtizedekig.

Néha rám jön egy gondolat, egyre gyakrabban, de talán még a balesetem előtt is gondoltam rá, hogy mi van akkor, ha mégis van valamiféle halhatatlan lelkünk, de az statikus? Értsd, ahol meghalunk, ott fog a szellemünk vesztegelni az idők végezetéig és csak a vakszerencsén múlik, hogy még ki mindenki és mikor halt meg a környeztünkben. Mondjuk, ha kórházban hunyunk el, akkor a például 1920-ban épült kórteremből napjainkig ott ragadt lelkekkel kvaterkálhatunk az idők végezetéig. Házmesterrel, osztályvezetővel a statisztikai hivatalból, sarki fűszeressel, biztonsági őrrel stb, de ha például a mohácsi emlékműnél egy véletlen, banális baleset folytán mi is a Csele patakba veszünk, akkor akár magyar és török vitézek közt találhatjuk lelkünket, vagy magának II. Lajosnak a sirámait hallgathatjuk, amíg a világ a világ. Persze ez így ökörség. Ha mégsem az van, hogy a végén jöhet egy pont, hanem kell még valami más, majd igyekszem megtalálni a módját, hogy a blogolvasóimnak üzenjek. Elő az asztaltáncoltatásos kellékekkel:-)